2011. április 29., péntek

11.04. 29.

Thor (2011, Thor)


"vasököl, oda üt ahova köll"

A Marvel által átdolgozott és felturbózott skandináv eposz kétségkívül megérett arra a szintre, hogy Thor legendás pörölyét végre a nézők arcába csaphassa, pláne ha a technika az illúzió megteremtésére is megérett már.
A hányattatott sorsú feldolgozás lassan tíz éve tervfázisban rostokolt, mikor végre a Shakespeare-rendezéseiről híres színész-rendező, Kenneth Branagh gyermeki énjét szabadon engedve bevállalta a karakáns szuperhős életre keltését. A filmet nyitó legendákon (és a képregényen) alapuló bevezetősztori bemutatja a vehemens, erejétől megrészegült Thor-t, aki néhány kemény cimborájával ellátogat a kimondhatatlan nevű jégbolygóra janiskodni, hogy megborítson egy igencsak ingatag békét, a mérges apuci pedig pont a Földre száműzi kicsi fiát, utána hajítva a méretes klopfolót.
Vágás, a Földön járunk ciki-cuki asztrofizikus (balerina után szabadon) beleütközik a valószerűtlenül kidolgozott, égből pottyant szuperhősre, aki a Jöttünk, láttunk, visszamennénk... összes poénján végigzongorázva röpke másfél óra alatt olyan egyéniségátalakuláson megy keresztül, ami ténylegesen szórakoztató lehet, hisz abszurdabb a sokszor látott szituációs poénoknál is. No de hát ugye kőkemény 2D-s szuperhősről van szó, nomeg a kicsi Nataliért a csillagokat is meglepő magabiztossággal próbálnám lehozni, így igazából nem is szabadna ezen fennakadni. 

Kékszemű halhatatlan szuperhős 50-es bicepsszel párját keresi... 

A 3D szokás szerint abszolút felesleges, néha még zavaró is, de idomulni kell a technikához ma már,  akkoris, ha az egyszerűbb is bőven megfelelne. A kanyarok kiszámíthatóak, a testvérpárharc ismerős, de mégis szórakoztató az egész, fél percnyi unatkozást sem enged, a karakterek pedig végletesek és jó nézni némelyüket. Tony Stark önmagában is szórakoztató egyénisége sajnos nincs meg Thor-ban (még Downey Jr-tól távol is hozzá fűzödik a film legjobb poénja), alakító színésze inkább alsógatya modell, mint 3D-s akcióhős.
Natalie Portman szokáshoz híven elbűvölő, szolid ártatlansága másfél perc alatt körbehálóz, és ilyenkor még arról is könnyű megfeledkezni, hogy igazából ő ezúttal csak asszisztál Hulk-szerű kedvese tombolásához.
Távolról sem hibátlan feldolgozás, könnyen megy a kötözködés, de igazából egyszeri agyhibernáló szórakozásnak tökéletesen megfelel. Thor pörölye elszabadul, Föld megmenekül, gonosz tesó meglakol, Natalie Portman.. mi kell még? Semmi, csak a 3D-s szemüveg leadása után nehéz lesz emlékezetes mozzanatot visszaidézni, max a látványt, mert az tényleg nem rozoga...
65%

írta: P. M.

2011. április 17., vasárnap

11.04.17.

Mulholland Drive - A sötétség útja (2001, Mulholland Drive)



"És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt"

Vannak olyan filmek, amelyek feldolgozása, a végeredmény emésztése sosem fejeződik be, ergo nem lehet magunkban komplett egészként lezárni. Biztos, hogy sokakat frusztrál ez, de személy szerint valahogy a rejtély izgalma jár át többek között amikor visszagondolok egy-egy ilyen filmre (nincs sok belőlük persze). A legtöbb film egy komplett képet ad, nézői kívülállók, megfigyelők, ám vannak olyan elképesztő tehetséggel megáldott művészek(igen, művészek) akik bevonják a közönséget azzal, hogy nem egy önmagában is egészként kezelhető történetet mesélnek, hanem kirakósdarabkákat, történetfoszlányokat hintenek elénk, a végeredmény pedig leginkább kérdőjelekkel telített kibontásra váró összevisszaság. Természetesen az egyszerűbb szórakozásra vágyók szitkozódva kerülik az ilyen agyterhelő túrákat, de az összetettebb élményt keresők számára egy klasszikus értelemben vett David Lynch film maga a nagybetűs Mennyország.


A bűbájos, reménykedő Betty...

Tisztán emlékszem mikor láttam először. 2004. november 27-én szombat éjjel az m2 sugározta, én még kis kezdő középiskolásként nehezen boldogultam Lynch képzeletvilágával, ám hangulata már az első pillanatban a képernyőhöz szögezett. Természetesen többféle módon is lehet értelmezni a Mulholland Drive történetét, én a saját verzióm szerint próbálom összefoglalni a látottakat.

A történetet alapvetően mindentől lecsupaszítva két szálra lehet különbontani. A két történetet a rejtélyes kék doboz köti össze, ott válik ténylegesen felismerhetővé, hogy az első, mintegy másfél órás szál csupán egy álom, egy színes illúzió. Betty Elms Hollywood-ba utazik, hogy ott színésztehetségét bizonyítva kitörjön a szürkeségből, valóra váltsa minden halandó álmát, az elismertséget. Majd a második részben tudatosul bennünk is a valóság(?), hogy ugyanaz a szőke lány Diane Selwyn-ként csak elképzelte a boldogság illúzióját, látjátszotta miként zajlott volna sorsa, ha a sorsfordító események során a számára kedvezőbb úton folytatódott volna az élete. Betty egy abszolút pozitív, bűbájos karakter, segít rátalálni a lakásába tévedt rejtélyes lány identitására, izgalmas kalandjaik során pedig egy gyönyörűen bimbódzó szerelem tanúi leszünk.

... és derpesszív, reménytvesztett Diane

Igazából azonban a szőke lányt Diane-nek hívják és valóban a hollywood-i álom hajszolásának állomásaként tévedt Los Angeles-be, de tehetség híján csak egy sokadrangú színésznő lett belőle. Egyik meghallgatását követően keveredett leszbikus kalandba kolléganőjével (Camillával), aki számára a valóra vált álom megtestesülését jelenti, és igazából nem is a lányba, hanem az általa szimbolizált életbe kapaszkodik görcsösen. Camilla igazi szerelme a rendező, Adam, akin Diane a kisemmizéssel, és a megalázással vesz revansot az álom-szálban. Mindig kell, hogy valamire, vagy valakire ráfoghassuk a balfordulatokat, a sors számonkérésénél azonban nincs más lehetőség, mint maga a gonosz/ördög (ahogy a Lost Highwayben is), aki a sikátorban élő sötét ábrázatú lényként van jelen. Ahogy sodródunk előre a történetben, Diane úgy merül egyre mélyebbre, képtelen feldolgozni, hogy az elképzelt élet csupán egy idea, ugyanúgy ahogy maga az álomszál is.

Úton a valóság (sötétség) felé...

A színházi jelenetre is azért van szükség, hogy végre rádöbbenjünk honnan is ered minden, mi igaz és mi illúzió, a kék doboz hirtelen ott terem a semmiből, hogy visszarántson a kiábrándító, reménytelen valóságba. Diane nem bírja tovább elviselni az élet igazságtalanságát, és bosszút áll az egyetlen olyan (földi) lényen, aki okolható minden elszenvedett rosszért, ezzel a húzással azonban végleg elpusztítja a jobb életbe vetett hitét is, a bűntől terhelt lelkiismeret pedig összeroppantja a lányt.
Ez csak egy értelmezése volt Lynch feladványának, de természetesen bele lehet kötni, ugyanúgy ahogy bármilyen összefüggéseket soroló kritikába is, de valahol azért marad egy rejtvény izgalmas, azért foglalkozunk vele annyit, mert képtelenek vagyuk egészében megfejteni, tovább foglalkoztat, sosem hagy nyugodni. Lynch ettől kivételes, filmjei pont ettől fantasztikusak. És igen, ez nem egyszerű filmezés, ez már művészet.

Camilla igazi szerelmével, Adammel

A mester keze alá játszik tökéletes főszereplője, a döbbenetes alakítást nyújtó Naomi Watts, aki teljesen kétpólusú karaktereit ugyanolyan hitelesen formálja. Laura Harring sajnos eltűnt valahol a Mulholland Drive óta, de ebben ő is fantasztikus, és róla sem tudok felsőfokú jelzők nélkül nyilatkozni.
Azt hiszem a Lynch név márkává érett: Olyan márkává, amely egyet jelent a zavart keltő összevisszasággal, a szürrealitás ingoványos talajával, a sávokkal felfestett végtelen útszakaszokkal, Angelo Badalamenti kísérteties hangulatot keltő muzsikáival és még sok olyan tényezővel, amiről a rendező stílusa könnyedén felismerhető. A Mulholland Drive az a film, ami az imént felsorolt pontokból végtelen, de sosem kiteljesedő művészi mesterművet alkotva beszippant, és soha többé nem ereszt... 100%

írta: P. M.

2011. április 15., péntek

11.04.15.

DirectorsCut
2.rész: David Lynch 
part I

Ebben a  rovatban a számomra különleges élményeket nyújtó rendezőket vizsgálgatom, ám életrajzuk helyett leginkább életművükre koncentrálva próbálom leírni mindazt, amellyel hozzájárultak a filmtörténelem mai formájához.


David Lynch: A legnagyobb élő direktornak tartott rendező filmjei egy szóval jellemezhetőek: Egyediek. A saját stílust megteremtő Lynch művei inkább festményszerűek, hisz alkotásai nem mindig értelmezhetőek, zseniális ecsetvonásai azonban megkerülhetetlenek a modern filmművészetben. Lehet utálni,  lehet imádni, de tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Két részben értékelem életművét, a sorrend mindenféle tudatosságot nélkülöz.

Az elefántember (The Elefant Man, 1980)

Az emberi természetnek van egy sötét oldala. A rút dolgokat megbélyegezvén azok ismerete, vagy mibenléte nélkül elítéli, fél tőle. Történetünk is egy ilyen szál köré korlátozódott. John Merrick külseje egy borzalmas betegség során radikálisan eltorzult, ám a természet az egyensúlyt fenntartva csodálatos lélekkel áldotta meg a kivételes férfit. Az emberi kitaszítottság révén a szánalomra méltó kiszolgáltatottság megérinti az Anthony Hopkins által játszott doktort és saját kórházába invitálva próbál otthont nyújtani Merrick-nek. Itt ismerjük meg mi is a férfi fantasztikus tulajdonságait, minden tudást szivacsként szív magába, minden apró gesztusért végtelenül hálás, és a sors iróniáját sem szapulja, életét elfogadva próbálja a pozitívumokat észrevenni a romlott világban. Ám az ember igazi arca ismétcsak megmutatkozik, amikor újra megtalálják a megérdemelt boldogságát élő férfit. Borzalmas, könnyfakasztó, a fajok legundorítóbbikát ismételten bizonyító alkotás ez, amelyet Lynch stílusától eltérően a szokottnál jóval lineárisabban ábrázol. Nehéz indulat és könnyek nélkül végigülni az igaz történetet feldolgozó alkotást, amely nézése után óriási űrt hagy maga után.
100%

John Merrick torz külseje csodás lelket takar (Az elefántember)

Kék bársony (Blue Velvet, 1987)

Kultfilmként emlegetik bárhol merül is fel, hisz Lynch ezen filmje még követhető kisebb gondolkodással , ám a szürrealitás többször is tetten érhető. A levágott fül rejtélye izgalommal tölti el a fiatal Jeffrey-t, és a fiú engedve a kíváncsiság csiklandozásának kockázatos nyomozásba kezd. A cselekmény a kiszámítható csavarok szöges ellentéteként olyan fordulatokat vesz, amelyet legvadabb álmainkban sem képzeltünk el. A direktor sajátos stílusa már messziről felismerhető, a Kék bársony is tömve a különleges hangulatot keltő rendezői eszközökkel, és a már említett szürrealitás könnyen összezavarja a tapasztaltabb rajongókat is. Sokan a rendező fő művének tartják, ám szerintem átmenet a tehetséges rendező és az öntörvényű zseni filmjei között, ez pedig olyan mellékízt és utóhatást eredményez, amit nagyon-nagyon kevés alkotás tudhat magáénak.
85%

Útvesztőben (Lost Highway, 1996)

A 96-os film már ízig vérig olyan, ami szinte csakis a kivételes direktor stílusára jellemző. A sztori nem áll össze kibogozható egésszé, olyan folyamat szemtanúi vagyunk, amelynek eredete nem köthető konkrét cselekményhez, józan ésszel felfoghatatlan vég nélküli, egymásba ágazó cselekmények egy teljes periódusát, egy paradoxont látunk életre kelni. Lynch hihetetlen intelligenciával a szürrealitás rögös mélységeibe ereszkedve vezényeli szereplőit, akik félúton még arcot, karaktert is cserélnek, de mégis, valahogy így áll össze egésszé a végtelen folyamat. Már ez utóbbi is egymásnak ellentmondó kijelentés, ahogy maga a film is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, de ennél életszerűbben nem lehetne jellemezni a képernyőn teret nyerő káoszt. A természetfeletti magyarázatok szintén helytállóak, hisz az ördög is központi figurája a történetnek, felbukkanhat bárhol, sőt akár egyszerre több helyen is. A Mulholland Drive előzményeként tekintek a Lost Highway-re, hisz a rendező életművét böngészgetve stílusában talán ez áll legközelebb a kultstátusznak örvendő mesterműhöz, és ahogy ott is, David Lynch ezúttal sem csak szereplőivel, hanem nézőivel is kedvére játszogat.
90%

Szürreális kirándulás feledhetetlen élménnyel (Lost Highway)

Veszett a világ (Wild at Heart, 1990)

Hja, Nic Cage haja már 90-ben sem állt jól, bár tény, hogy akkor még lényegesen több volt neki. Egy színésznek Lynch csak jól jöhet, nála egyszerűen nincs gyenge teljesítmény, vagy ha esetleg mégis, gond nélkül rá lehet fogni, hogy direkt van úgy, nemhiszem, hogy bárki kételkedne, ez más műfaj. Faja kis roadmovie, gond nélkül felismerhető honnan származik, a kisebb gondolkodás nélkül is követhető sztoriba azonban "belerondít" a jellegzetes stílus, ami egy szinttel mégiscsak megemeli a szórakozást, bár a gyengébbeknek pont ettől törhet bele a foga. Veszett ez a világ, tisztán levonható a konklúzió még akkor is, ha az eredeti cím tükörfordításban nem pont ezt jelenti. Egyedi és kivételes minden szempontból, mégis azt kell mondjam eddig nálam ez tetszett legkevésbé az életmű szemezgetése során, bár megindokolni ezt csak erőszak árán tudnám. Azért megy az újabb pirospont, jöhet a következő kör.
75%

A Staight Story - Igaz történet (The Straight Story, 1999)

David Lynch minden művészi perverzitását félretette, hogy elmeséljen egy gyönyörű és fájdalmasan emberi történetet. Nincs itt semmilyen kibogoznivaló mellékszál, sem megfejthetetlen szimbólum, Alvin Straight hihetetlen kalandját ábrázolja a film. A szokott stílus is elmarad, Lynch ezúttal "csak" tolmácsol, semmi sajátos eszközt nem vet be. Alvin Straight egy megfáradt betegeskedő nyugdíjas, aki utolsó lehetőségét megragadva a szélütést elszenvedett testvéréhez utazik, ám a több mind 200 mérföldes utat John Deere típusú fűnyíróján teszi meg. A régen elválaszthatatlan testvérek immáron több mint 10 éve nem beszéltek egymással, és ezzel a kihívással próbál Alvin saját bűntudatán enyhíteni. A film végén történő találkozás pedig fantasztikus, szavak nélkül egymás gondolatát pontosan ismerve merednek maguk elé a megfáradt öregek, ez pedig sokkal többet mond el bármilyen őszinte sajnálkozásnál. Gyönyörű, megindító történet egy fantasztikus főszereplővel és jópár színes egyéniséggel. Bőven élvezhető még azoknak is, akik nem rajonganak a direktor stílusáért. 
85%

A hosszú és megterhelő utat a bűntudat ösztönzi (Straight Story)

Következik: Mulholland Drive, Radírfej, Dűne, Inland Empire, Twin Peaks

írta: P. M.

2011. április 14., csütörtök

11.04.14.

Napi trailer


Három előzetessel készültem mára, remélhetőleg a jól szerkesztett képsorok egész estés produkciónak is szórakoztatóak lesznek. Kínálat: Rise of the Planet of the Apes, Abduction, The Woman in black

Elsőnek mindjárt a legropogósabbat, a Majmok bolygójának x-edik fel- és átdolgozása után egy prequelt is kap a franchise, amely a majmok "felemelkedésének" történetét mutatja be. A happy end már most kizárva, James Franco, Brian Cox főbb szerepekben, a trailerből leszűrhetően tényleg remek CGI-ért pedig az Avatar készítői felelnek. Várós projekt, szerintem augusztusi premier lesz itthon is.


Taylor Lautner-be nem szerettem bele, színészileg ez sem fogja magasabb szintre emelni, de a trailerből csöpögő adrenalin mindenképp vonzónak bizonyult akciórajongó énem számára. A sztori alapján Lautner karaktere éli a tinik próblémáktól terhes életét, mígnem egyszercsak érdekességre bukkan az egyik honlapon. Némi bizakodásra ad okot, hogy a produkcióban szerepet kapott Alfred Molina, Jason Isaacs, valamint Sigourney Weaver is. Premier: szeptember.



Utolsónak a másik tini-idol Daniel "Potter" Radcliffe bizonyíthatja, hogy van élet a Roxfort után is. Egy rövid, de rendkívül hangulatos ízelítőt kaptunk egyenlőre, amely egy fiatal ügyvéd történetét mutatja be, aki elhunyt ügyfelének házába látogat... Kísértethistória a lényeg az előzetesből levehető, a film Susan Hill: Asszony feketében című könyve alapján készült. Premier: 2012. február


írta: P. M.

2011. április 13., szerda

11.04.13.

Férfiszenvedély (The Lost Weekend, 1945)


"Delírium, silence..."

Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt. Billy Wilder '45-ös klasszikusát megelőzően a részegek szórakoztató jelleggel, dülöngélve, danolászva a poén soha ki nem fakadó forrásaként voltak jelen a filmekben. A Férfiszenvedély viszont függetlenített minden korábbi darabtól, és az alkohol pusztító, romboló hatásával sokkoló tükröt tartott az 50-es évek társadalma elé
Az író, Don Birnam hosszú évek óta az ital rabja. Barátnője és testvére kilátástalan küzdelmet folytat a férfi alkoholizmusa ellen, ám a gyógyuláshoz szükséges lelki erő híján Don újra és újra visszaesik. Az egykor tisztességes úriemberen a kényszerbetegség teljesen eluralkodik, gondolatai kizárólag a napi kötelező mennyiség megszerzése, majd elfogyasztása körül keringenek, olykor még a bűntől sem visszariadva. Nem veszi észre az őt körülvevő szerető embereket, akik minden megtesznek a sikeres rehabilitáció érdekében. Nem veszi észre, hogy az utcán, boltban az emberek összesúgnak mögötte, alkoholizmusával az egész környék tisztában van. Az alkohol bomlasztó hatása elevenedik meg Wilder filmjében, a hatás mely állattá, ösztönlénnyé képes butítani még a legintelligensebbnek aposztrofált fajt is. 

Nincs menekvés, alkohol kell, mindenáron...

Ebben a küzdelemben nem létezik győzelem, aki egyszer az ital rabjává válik többé nem szabadul, csupán óriási lelkierő, akarat és a szerető környezet támogatása révén lehet távoltartani a damoklész kardjaként örökké lebegő szenvedélyt. Az utcán botladozó, leírhatatlan külsejű ember-árnyékot kizárólag az alkohol működteti, Don szervezete követeli adagját, szánalmat keltő énjéből a gátlást rég kiölte az égetett szesz. Semmitől sem riad vissza, tisztességét eldobva lopkod, értékeit zálogba adva próbál kis pénzt nyerni, hogy tovább működhessen, élhessen. Nem nehéz megfejteni merre vezet az út, a kilátástalan jövőt elhomályosítja az állandó bódultság, vagy a hiány által okozott remegés. Segítség híján nem sokáig lehet ezt az életet folytatni. A lezárás némileg derülátó, bár ezt kissé indokolatlannak látom a másfél órás tömény borzalom után, pláne ha ezt épp egy tisztább pillanatban határozta el a főszereplő. Érthető azonban, hogy a jóval reálisabb, de egyben igencsak negatív hangulatot keltő tragikus végkimenetelt nem merték megkockáztatni abban a korban.

Sokkoló alkotás ez a jobbik fajtából, sokszor még nézni is kellemetlen. Billy Wilder mellett a főszereplő, Ray Milland is fantasztikus, ha jól tudom Oscar-t is ért hiteles ábrázolásuk. Az alkohol bomlasztó, nyomorba döntő, elállatiasodó hatása sokakat megihletett már, de Wilder klasszikusa mindközül kiemelkedik, 80%.

írta: P.M.

2011. április 11., hétfő

11.04.11.

A Sikoly-trilógia tetralógia


Nem tudni Wes Craven-t a pénztelenség, az ötlettelenség, vagy csupán a puszta kíváncsiság vette rá arra, hogy 10 éve lezárt trilógiáját megtoldja egy újabb epizóddal. További meglepetésre ad okot, hogy filmjét a tomboló 3D technológia korában vajon miért nem térhatással ereszti a nagyvilág vásznaira, mindenesetre bátorságát díjazom, hisz napjaink 3D-s rémisztgetései szinte kivétel nélkül erre a plusz egy dimenzóra építve adnak el önmagában értékelhetetlen próbálkozásokat. Reményem halovány, de pislákolva ég, és szívből remélem a legjobbakat. Az alábbiakban a tetralógiává bővülő filmsorozat epizódjait értékelem felvezetés gyanánt, aztán április 14-től újra mehet, ami a torkon kifér.

Sikoly (Scream, 1996)


Wes Craven 96-ban poraiból támasztotta fel a horror műfaját, miután viszonylag alacsony költségvetésű alkotása hatalmas sikert aratott, beindítva egy azóta is tartó folyamatot. Azonban ez a film nem a hetvenes évekre jellemző olcsó exploation vonalat folytatta, hanem a Halloween, a Péntek 13, vagy a Rémálom az Elm utcában képviselte slasher-ek kategóriáját gazdagította egy vadiúj ikonnal. Szükség volt természetesen egy könnyen felismerhető jellegzetes holmira, hisz Myers álarca, Freddy pengeujjai, Bőrpofa láncfűrésze, Jason hokimaszkja és machete-je mind mind újra előkerülnek a Halloween és a szilveszter forgatagában bizonyítva a klasszikusok alig csökkenő népszerűségét. A Sikoly filmekből ismert jellegzetes álarcot, a Munch által festett hasonló című festmény ihlette, amelyet az expresszionista festő 1893-ban alkotott meg. Az új sikolykirálynő szerepét Neve Campbell-re osztották, aki hűen a nagy elődhöz, Jamie Lee Curtis-hez, meggyőzően aggódik, retteg, gyanakodik és persze sikoltozik is. A film színvonalában sem marasztalható el, a korábbi klasszikokra temérdek utalás révén emlékezhetünk, és az ezekhez kapcsolódó morbid humor a működtetője az egész, szándékosan önparódiába hajló történetnek. Rendkívül ötletes, és roppantul szórakoztató párhuzamok jellemzőek a slasher összes létező kliséjét felvonultató franchise-nyitó darabra, amely méltán kap helyet a legnépszerűbb horrorfilmek felsorolásában, ha másért nem, hát azért, mert újra népszerűvé tett egy haldokló műfajt.
75%


A film '96-ban szerény 14 millió dolláros gyártási költség mellett csak Amerikában 103-at keresett, világszerte pedig 173 millióra rúgtak a bevételi költségek (több, mint 12-szeres megtérülés!). Így természetesen szinte pontosan egy évvel az első rész premiere után, már jöhetett is a második felvonás.

Sikoly 2 (Scream 2, 1997)


Önmagát hazudtolta volna meg, ha nem az első részben vázolt alaptételekhez ragaszkodó folytatás születik. Tételesen sorolva: több hulla, véresebb gyilkosságok, romló minőség. A dicséretes, ötletes kiutalások által abszolút szórakoztató borzongás a második epizódra lebutított, pontosan a film által tudatosan parodizált folytatások csapdájába esve fulladt bele a középszerűségbe. Pedig felsorakozik az akkori generáció szinte összes tini-idolja, hogy szinte kivétel nélkül pengeélre hányva járuljon hozzá a hullák számával egyenes arányban növekvő bevételi mutatókhoz. A régi klasszikusok közül ezúttal jóval kevesebb köszön vissza, többnyire az is inkább csak film a filmben jelleggel, így szembesülhetünk többek közt Murnau némafilmes Nosferatu-jával, akit az ördögi Max Shrek formált máig borzongató átéléssel. Sajnos a kiutalások kreativitásban jóval alulmaradnak az előző epizódhoz képest, és Craven hiába próbálja bizonyítékokkal alátámasztva belénkmagyarázni, hogy egy folytatás túlmutathat az előzményén, a második sikoly már korántsem visszhangzik olyan velőtrázóan...
50%


A második rész büdzséje 24 millióra emelkedett, de bevételei ismét meghaladták a 100 milkós álomhatárt, világszinten nézve pedig szinte pontosan az első részének eredményét ismételte meg (172 M)

Sikoly 3 (Scream 3, 2000)


2000-ig kellett várni a következő felvonásra, amelyben Craven megújulást, és az addigi legjobb Sikolyt ígérte, de sajnos a szavaknál jóval ékesebben beszél a végeredmény. A harmadik részre szinte teljesen kihalt az egyedüli szórakozást nyújtó önparódia, és a film kiutalások nélkül pont azzá a tucathorrorrá vált, amelyet az első részben oly sikeresen parodizált. Ez a rész már túlontúl hosszú, borzalmasan unalmas és ha már ténylegesen horrorba váltott legalább borzongást, feszültséget tapasztalhattam volna, de sajnos ez is elmaradt. A régi nagy csapatból minden élő (sőt még egy halott is) visszatért, de így harmadszorra már igencsak unszimpatikussá vált az egész brigád és hiába a trilógiák pofánkba tuszkolt erőltetett szabályai, újra mindenki sikeresen túléli a vérengzést. A gyilkos kilétét már szinte alteregójának megjelenésekor megfejtettem, ezzel pedig a meglepetés helyett inkább büszkeség töltött el, ami  talán az egyetlen pozitív érzés amelyet a film nézése közben éreztem. A harmadik részre teljesen kimerült a történet, még az előző epizód halvány pozitívumai sem köszönnek vissza, és egyedül az ismét remek háttérzenét tudom csak kiemelni. Wes Craven újításai egy sima videotékás tucathorror szintjére butítottak egy ígéretesen rajtoló filmsorozatot.
40%

A harmadik rész bevételei nem is annyira fickósak mint korábban. A csaknem duplájára emelkedett (42M) gyártási költség 89 millió dolláros amerikai bevételt hozott, amely a marketingköltségeket figyelembe véve már nem kimondottan vallható sikeresnek. Világszerte hozta a stabilnak mondható 161 milliót, de hanyatló mutatói jelezték, hogy a sztori kifulladt és jobb lesz félretenni egy időre.

Sikoly 4 (Scream 4, 2011)


Wes Craven 10 éves szünet után leporolta a kultikus maszkot és remélhetőleg az elsőhöz hasonló produkciót vezényelve helyreállítja a franchise renoméját.

kritika itt

A kedvcsináló előzetes:


írta: P. M.

2011. április 10., vasárnap

11.04.10.

Twin Peaks - 1.évad

"Ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel..."


David Lynch életművét körüljáró vizuális túrám nem lehet teljes anélkül az alkotás nélkül, amely bebizonyította, hogy a tv-sorozatok igenis tudnak a mozihoz hasonlítható szórakozást nyújtani. A minden jelenkori sorozat atyjának tartott Twin Peaks ismerete nélkül nehéz önmagunkat sorozatrajongónak vallani, körülrajongott kultusza vonatkozási alap a tévézés történetében. 


Twin Peaks városa kívülről nézve olyan, mint bármely kisváros szerte a Földön. Csendes, nyugodt, sajátos lökött figurákkal, szóval kívülről semmi érdekes nincs ebben az elszigetelt világban. Egy nap azonban holtan találják a fiatal Laura Palmer-t, a sokktól megbénult kisvárosba ekkor érkezik Dale Cooper, az FBI ügynöke, aki próbál fényt deríteni a gyilkos kilétére, de nehéz tiszta képet lelni az ezerfelé ágazó, és a millió helyen összefonódó szálak között.

 Dale Cooper, és a sheriff

Mivel a sorozat atyja David Lynch, senki ne számítson szimpla kirakós nyomozósdira, a jóval összetettebb és bonyolultabb, többször zavarbaejtő cselekményben nehéz még nekünk is kiigazodni. Twin Peaks lakói ezernyi súlyos titkot hordoznak magukban, amelyeket szilárdan őriznek, kideríteni szinte lehetetlenség, pedig óriási szükség volna ahhoz, hogy fény derüljön Laura Palmer gyilkosságának okaira, és magára az elkövetőre is.  Dale Cooper sajátos, kissé furcsa eszközökkel lát hozzá a rejtélyes ügyhöz, de furcsálló tekintetünk ellenére zsenialitása tisztán kivehető, és szórakoztató karaktere színes folt  még Twin Peaks ezerszínű lakói között is. A nyomozás során maga Dale is kezd rádöbbenni, Twin Peaks nem az a békés, nyugodt kisváros, amilyennek kezdetben tűnt, a súlyos titkok óriási súlyként nehezednek a lakókra, megfertőzve a hangulatot, vele pedig minket is.

A fantasztikus álomjelenet, amelyben tetten érhető a szürrealitás

Az első évad meglehetősen rövid, 8 része viszont lebilincselően izgalmas, nincsenek fillout-ok, minden apró momentum beleillik a nehezen összeálló egészbe, de természetesen ez a pár epizód nem elég arra, hogy mindenre fény derüljön. Amikor úgy érezzük nyomon vagyunk, előkerül egy tárgy, állat, vagy érkezik egy személy akiről eddig fogalmunk sem volt, és a dolgok értelmezését pedig kezdhetjük előről. Természetesen a jóbarátként üdvözölt szürralitás ezúttal is megkerülhetetlen, bár ezúttal jóval kisebb, a hasonlókat kerülő rajongók számára is egészséges mennyiségben van jelen. Angelo Badalamenti, Lynch állandó zeneszerzője olyan dallamokat komponált a sorozathoz, amelyek már önmagukban is hátborzongatóak, még a pozitív töltetű hangok közé is nyugtalanság szorult, ez pedig az időnként érezhető szorongás alól sem ad menekvést. 
Lynch minden ízében egyedi sorozata abszolút 100%, hisz mérföldkő és kötelező minden magára valamit adó sorozatrajongó számára.

írta: P.M.

2011. április 5., kedd

11.04.05.

Mildred Pierce - minisorozat


A James M. Cain regénye alapján készült 5 részes HBO minisorozat sugárzása jelenleg is tart. A bevezető részekről írt jellemzésem a sorozatjunkie.hu oldalon olvasható. Főbb szerepekben: Kate Winslet, Guy Pearce, Evan Rachel Wood, Melissa Leo. Érdemes rá időt szánni.

írta: P.M.

2011. április 4., hétfő

11.04.04(2)

A David Lynch életmű

A direktor filmográfiájából szemezgetve igyekszem bepótolni napjaink talán legnagyobb filmesének életművét, amelyek ismerete nélkül jóhiszemű filmszerető nehezen nevezheti magát a mozgókép rajongójának. A filmeket tömbösített bejegyzésekben értékelem a továbbiakban.




A rendező filmjei:
- Radírfej
- Az elefántember
- Dűne
- Kék bársony
- Veszett a világ
- Twin Peaks - Tűzz, jöjj velem!
- Lost Highway - Útvesztőben
- Straight Story - Igaz történet
- Mulholland Drive - A sötétség útja
- Inland Empire

Sorozat:
- Twin Peaks (2 évad)
- Hotel Room
- On the Air

áthúzva a már látott filmek

11.04.04.

A Heath Ledger portré - 3.rész


Legutolsó, nemrég moziba került filmjének nézése közben ötlött fel bennem a gondolat, miszerint háromrészes cikksorozattal emlékezek meg a tragikus hirtelenséggel elhunyt színész életéről, filmjeiről és az űrről, amelyet idő előtti halálával milliók szíveben hagyott...

Először is elnézést kell kérjek, az írás iránti érdektelenségem folytán a cikksorozat lezáró része több mint egy évvel az előző után került ki az oldalra. 

Heath a 2005-ös esztendőt követően csupán három jelentősebb projektben szerepelt, 2006-ban a gyönyörű Abbie Cornish oldalán a Candy című drogosfilmben vállalt főszerepet, amely az ausztrál színésznek köszönhetően lett fogyasztható darab, a sok hasonló témában tengődő hatásvadász tucatfilm között. 2007-ben robbant a bomba, mikor Chris Nolan készülő szuperprodukciójában a denevérember legnagyobb nemezisének tartott Jokernek a szerepét osztotta Heath-re, amely nemcsak izgalmat, hanem több szájhúzást is eredményezett a képregény, és az előzményfilm rajongóinak körében. Ez a szerep a halhatatlan szupersztárok közé katapultálhatta a fiatal színészt, de míg karrierje a szakmai csúcsait döntögette, magánéletében kisebb válsághoz ért, hisz ugyanebben az esztendőben vált külön gyermeke anyjától is.

Számít a pénz, amit a filmekkel keresel?
Semmilyen összeg sem változtathatja meg, vagyis teheti jobbá azt, ahogy játszom. Az teljesen tőlem függ (...) Akkor is nagyon boldog voltam, amikor nem volt pénzem és ültem a parton és szörföztem. Nem hiányzott a pénz. Ha meghalok, nem viszem magammal a sírba a pénzem. A filmjeim fognak tovább élni, és azokból fogja megítélni a közönség, hogy én milyen ember is vagyok, voltam igazából. Vagyis remélem(...)
 részlet a színész utolsó interjújából

Terry Gilliam iránti rajongása, illetve korábbi közös munkájuk emlékére saját maga ajánlkozott be Tony főszerepére a különc rendező legújabb agymenésében, ám a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmának forgatása közben érkezett a tragikus január 22-es dátum, amikor a fiatal színészt holtan találták manhattani lakásában. Szakmai elismertsége sajnálatos módon tragikus halála után teljesedett ki, hisz a 2008 nyarán bemutatott Sötét lovag ördögi Joker-ével egy új, eddig ismeretlen gonosztevő tombolását élvezhettük újra és újra. Utolsó félbehagyott szerepére három fantasztikus színész, Johnny Depp, Colin Farrell és Jude Law is felajánlkozott így nem veszett kárba Heath utolsó alakítása sem. Több mint egy évvel halála után, az Akadémia posztumusz Oscar-ral jutalmazta az ausztrál színész a Sötét lovagban nyújtott feledhetetlen alakítását, mi pedig könnyekkel küszködve búcsúztunk egy feledhetetlen színésztől, aki mára legendává érett emlékeinkben.

Heath Ledger (1979 - 2008)


írta: P.M.