critic35

A titánok harca

(Clash of the Titans, 2010)

az istenek büntetése

Hol is kezdjem? Neki akartam még jó fél évvel ezelőtt ugorni az eredeti '81-es verziónak is, de a látványt - mai szemmel nézve - olyan borzasztóan hiteltelennek, sőt nevetségesnek találtam, hogy képtelen lettem volna másfél órát áldozni Harryhauser effektmágus idejemúlt klasszikusára.

Az új változatot nem 3D-ben láttam, hozzá kell tennem. De úgy érzem, ahhoz, hogy jól szórakozzak szükség van valamire való mondanivalóra is, mert hiába a kék-piros lencse, sajnos nem szűri meg az ostobaságokat, csupán eladható jelleget kölcsönöz egy önmagában szegényes és jóval kevésbé jövedelmező terméknek. Az előzetest jó párszor átfutottam, és nem kis lelkesedéssel vártam az egyre közeledő premierdátumot. A titánok elég nagyot kaszáltak a premierhétvégéjükön, ez bizonyítja, hogy nem csak engem győzött meg a valóban korrektül összerakott előzetes, amelyet a három dimenziós háttértámogatás a bevételi csúcsokra juttatott. Aztán a kijózanító pofon eredményeként valóságos menekülés, ezzel egyenes arányban pedig hatalmas zuhanás volt tapasztalható a következő hetekben.

Magáról a filmről is szeretnék nyilatkozni, ugyanis a személyes tapasztalatomat mégiscsak fontosabbnak tartom bármiféle visszajelzésnél. Valahogy üresnek éreztem az egészet. Egy ilyen epikus sztorihoz úgy gondolom végzetes dolog ennyire kidolgozatlan forgatókönyvvel nekiállni, fő fegyvernek pedig a látványt beállítani, mert a hozzám hasonló, összetettebb élmény kereső nézők elégedetlenkedésbe vegyülő morgással fogják elhagyni a nézőteret. És mint ahogy feljebb már vázoltam, elég sokan voltunk így ezzel a filmet látva. A rövid játékidő, a családbarát korhatárbesorolás, a felszínes, minden mélységet mellőző forgatókönyv, és az önmagukat leégető elismert színészek ellehetetlenítik a minőségi szórakozást. Azt gondolom az istenek és az emberek bonyolult kapcsolata megérne egy jóval összetettebb mesét, ahol az indokok, motivációk is teret kaphatnának, és ahol nem az egy főre jutó rusnya szörnyek rekordjának beállítása lenne a végcél. 

Azt azért meg kell említenem, hogy a látványra panaszom nem lehet, az ocsmány dögök elég nagyot fejlődtek az előzményt követő 29 évben, ami határozattan a javukra vált. De azt hiszem ez érzékelhető is a tetemes mennyiségű gyártási költségen, aminek megtérülésére talán az az egyetlen esély, hogy a közeljövőben nem érkezik 3D-s mozi a vásznakra.

Szükség volt a feldolgozásra, azt nem vitatom, azonban dolgozni kellett volna még elég sokat ahhoz, hogy élvezhető és kedvelhető legyen a titánok összecsapása.

50%

kapcsolódó linkek:

- filmkatalogus

- imdb

Polczer Máté

critic34

(500) nap Nyár

(500 days of Summer, 2009)

"I'm the hero of the story, don't need to be saved..."

A hollywoodi romantikus komédiák kikapcsolódás szempontjából számítanak leginkább ideális választásnak egy-egy szabad estén. Tartalmas szórakozásra ilyenkor nem sokan számítanak, csupán a terhes hétköznapokból való menekülés iránti igény kielégítésére szolgál a nagy átlagnál. Azonban, a rózsaszín köpenybe bújtatott produkciók a - nem csak - felnövő generációk számára hamis ideá-t nyújtva hatékonyan segítik elő egy csak kevesek számára megadatott pozitív világkép kialakulását. Maga a film is bizonyítja az előbbi állításomat a nyitójelenetével. Erről Tyler Durdon is kifejtette már letaglózó véleményét bő tíz évvel ezelőtt, így nem kívánom tovább fűzni a témával kapcsolatban a szavakat. Elég annyi, hogy ezen kritika tárgya nem tartozik a feljebb említett alkotások közé, hisz sokszor fájdalmas életszerűsége miatt is jóval közelebb áll az igazsághoz.

A film Tom és Summer kapcsolatának 500 napjáról szól, és azt a műfajtól abszolút szokatlanul nem lineáris módon ábrázolja, hanem az időben ugrálva egy-egy nap eseményeit mutatja be. A bimbódzó románc képeit rendszerint felváltja a kapcsolat alkonyát a fiú szemszögéből bemutató depressziósabb hangulatú jelenet. Így egy szinuszfüggvénnyel könnyedén modellezhető lehet az a hangulati ingadozás, amely végigkíséri a filmet. De nem ettől kiemelkedő darab a műfajában, hanem attól, hogy egy-egy jelenet után az embernek többször is dejá-vú érzése támadhat a látottak hatására, amelyek a való életből származnak és nem pedig egy korábbi szirupos romkom összeborulós pillanataiból.

 Ahogy a narrátor is elárulja: Ez nem egy szerelmes történet..

Egész kiváló jelenet tarkítják a filmet, amelyek jótékonyan tesznek hozzá minőségileg, az amúgy is pofás végeredményhez. Az osztott képernyős jelenet nálam a elsőszámú momentuma a filmnek. Az álomszerű képzelet mellett lévő -túlzottan is- valós pillanatok megosztott, egyszerre követhető ábrázolása egész egyszerűen zseniális megoldás. Mindenki eldöntheti ezáltal melyik is húzható rá leginkább a valóság körvonalaira és melyik illene bele mondjuk teszemazt a tündibündi Meg Ryan életművébe. Aztán az első  intim együttlét utáni reggel enyhén paródiajellegű musicalbetéttel tarkított ábrázolása is kiváló, hisz valahogy így sikerül legjobban eltalálnia azt a felemelő érzést, amelyet a főszereplőnk is érez, és ültet át ezáltal belénk is. A zárójelenetet pedig még külön kiemelném, anélkül is, hogy részletbe merülnék ezzel kapcsolatban.

Az elsőszámú közvetítőket sem érheti kritika. A rendezés, a betétdalok egyaránt kiválóak, és azért külön jár a plusz pont, hogy főszereplőknek nem épp a legdekoratívabb színészeket választották. Utóbbiak egyébként korrektül helyt állnak a szerepben.

Marc Webb rendezői bemutatkozása fájdalmas életszerűsége miatt messze kiemelkedik az átlagból.

85%

Polczer Máté