12.03.28.

Olvasójegy - Szumma szummárum

Ígéretemhez próbálom tartani magam, Shakespeare halhatatlan klasszikusa (Hamlet) fenomenális élmény, az évszázadok pora és a megsárgult lapok oly fennségessé nemesítették az élményt, hogy egyelőre még keresem az ideális adaptációt.

Addig is rávetettem magam komolyabb olvasmányok fejtegetésébe, az utolsó olvasójegy óta bizony jópár kötettel megküzdöttem, amelyet értékelnék is pár sorban.

Stieg Larsson: A Kártyavár összedől (Millennium 3) - 10/7

A tetovált lány és a A lány, aki tűzzel játszik után nemileg kopik a színvonal, túlzott grandizózusságra törekvés, a történet egyszerűbben is vállalható és élvezhető - mégis az első a csúcs, holott pontszerű a folytatásokhoz képest - azonban letehetetlen továbbra is, az eddig tapasztalt élményél viszont kevesebbet nyújt.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek - 10/9

Kicsit ömlengősen, szerteágazóan kezdődik, bóbiskolva-pislogva csúszik le az első ötven oldal, aztán mikor a gyertyák meggyulladnak a hangulat megfagy, a papírok alig bírják el a tömény, vádló-lemondó monológot, amelynek célja a szembesítés mellett (helyett) a kiárasztás. A mondandó pedig nem hal el, hanem önálló lábakon életre kel a kötött sorokat elhagyva.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei - 10/5
Pofátlanul tör HP kiürült pozíciójára, de sem eredetiségében, sem csavarjaiban, sem összetettségében, sem karaktereiben és - hold on a sec - sem semmiben nem pályázhat a megérdemelt nyugdíját töltő mágus trónjára. A közepére eléri, hogy ne dobjad félre, a hangulatos - hátborzongató ? - képek köré font sztori kapcsán inkább a kötöttség érződik, a hangulatot képtelen uralni.

John Ajvide Lindqvist: Élőhalottak! - 10/6,5
A svéd író előző regénye (Hívj be!), és az ez alapján készült film (Engedj be!) felrázta kissé a taknyába fúló vámpírmítoszt, most pedig a zombik világába készült némi újítást csempészni. Nincsenek fenyegetően imbolygó élőhalottak, az élőkre sem támadnak csorgó nyállal, csupán haza akarnak menni, miután egy elektromos impulzus során újra magukhoz tértek. Ígéretes a sztori, hangulatára sincs panasz, azonban képtelen a nyitás színvonalán, és az általa sugallt intenzitáson vezetni a történetet. Karaktereivel igyekszik a különböző érzelmi motivációkból átélhetővé tenni a bizarr helyzetet, de valahogy én egyik szereplőt sem éreztem elég közelinek. A Hívj be! színvonalát ugyan nem közelíti, de érdemes azért nekiugrani a sztori megér ennyit mindenképp.

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam - 10/7
Élményszerű beszámoló egy cseh pincér visszaemlékezései alapján. Olyan az egész, mint mikor egy ismeretlen nekiáll mesélni és idővel csak arra figyelsz - idővel aggódásba vegyülve - vajon hogy jut ilyen mértékű szóáradat közben levegőhöz. A különbség az, hogy a történet leköt - a végére ez hatványozottan is igaz - és a beszámoló lendülete a végéig kitart.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... 10/7,5-
Visszafogott fájdalom, elhaló, hatástalan ökölcsapás a levegőbe. Szívszorító történet, és hiába az ábrázolás szemszögének kissé szubjektíven objektív lencséje borzalmasan mély érzelmi hullámzás kíséri végig a történetet. A filmnél pár fokkal élesebb, csípősebb élmény, Ishiguro beletapsolt kissé az emberi természet poklának egy utopisztikus valójába.

Az utolsó olvasójegy óta George R. R. Martin elképesztően komplex eposzának a Tűz és jég dalának leírhatatlanul mély érzelmi viharokat indukáló harmadik és negyedik kötetét (Kardok vihara, Varjak lakomája) is végignyálaztam, de sem élményeikben, sem önmagában kiragadott valójukban nem tartanám ildomosnak, ha az előbbi felsorolás egy-egy elemeként pár sorban összegezném a Szumma mintegy 2000 oldalnyi élmény-csordulatot.

~polczer máté

12.03.09.

Shakespeare - "Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság!"

Kicsit nagyobb lélegzetvételű cikksorozatba kezdenék. Roland Emmerich, Anonymous című filmjének hatására Shakespeare híresebb drámáiból böngésznék végig ötöt, majd miután elolvastam őket egy-egy feldolgozásról írnék hosszabb-rövidebb kritikát. Az eddig indított cikksorozatok közül pár hamvába halt próbálkozás volt, így remélem az angol színdarabíró iránti lelkesedésem hosszabbnak bizonyul majd. Hogy Shakespeare melyik műveiről lesz szó egyelőre még én sem tudom, de az aktuális cikk végén említést teszek a soron következő alkotásról. Mivel az irományok elképesztően népszerűek és az egyes darabokból több film is készült - sokszor alig pár évnyi különbséggel - véletlenszerűen választok egyet a feldolgozásokból, persze igyekszem prioritási sorrendet állítani az alkotók elismertsége, illetve hírneve szerint. 

Elsőnek mindjárt a Hamlet, dán királyfit választottam, és most ugrok is neki, egy dolog maradt hátra csupán: "...Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés..."

~polczer máté

12.03.08.

Fehér pokol (The Grey, 2012)

Amerikai thriller, 117 perc

A sztori majdnem teljesen mindegy, elég, hogy valami olajfúrók, vagy vadászok, de lehet, hogy jól megtermett takarítók tartanak repülővel valahonnan valahová, mikor a gép kissé belázasodik és megrázva magát orral a végtelen fagyba fúródik. A tucatnyi túlélőnek pedig nemcsak a felfoghatatlan faggyal, a medveméretű farkasokkal, de elsősorban önmagukkal kell megküzdeniük az életben maradásért.
Főszerepben Liam Neeson, aki hatvanon innen élces hangjával és zord tekintetével az összes tejfeles kisköcsögöt visszazavarja az naplementébe, hajnalhasadtába, vagyis a Patiszonos nyálviharba na, csak kijött.

Nos, ha egy percet nem látok az egészből, de a Kisalföld egy szakadt cetlijén a gyilkos északi szél elémfújja a tartalom első két-három sorát, úgy nagyjából a tényleges cselekmények háromnegyedét letakaró összegzést összehoztam volna nagyobb aranyéringerlő erőlködés nélkül. No de a sztori nem eredetiségben igyekszik a nézőket falhozcsapni. Az árnyékban minusz harmincas átlaghőmérsékletével, a kellemesen bizsergető enyhén hűvös orkánszerű hóviharjaival, no meg a megnyugtatóan altatójellegű állandósult farkasüvöltéseivel kelt olyan zord hangulatot, amelybe a feljebb említett vámpírkezdemények bizony mindjárt az étlap elején, a pocokszerű rágcsálók mellett találnák magukat.

A túlélés csupán a kezdet...

Brutálisan kemény körülmények, de egyben hátborzongatóan szép az egész, a hóviharokkal fűszerezett hegyoldalak, a végtelen fehér puszta sokkal élesebben rajzolja meg a hangulatot a sztori minden hasonló törekvésénél. Ez nem a szereplőkről szól, sem halálraítélt túlélőtörekvéseikről, hanem a természet kegyetlen valójáról, és az eltévedt ember ilyen körülmények között nem több puszta korhadó fadarabnál, amelyet pár erősebb széllökés visszasimít az anyatermészetbe. Szorítani lehet, kell is, értelme kell legyen a mozijegynek, ha már nem Attenborough-dokura fizettünk be.

Információim szerint a stáb is megküzdött az elemekkel, nem a kényelmes stúdió szélgépei előtt prüszköltek, hanem Kanadában a sokszor csontrepesztő hidegben vették fel a jeleneteket. További bónusz, hogy a farkasok elsősorban hangilag vannak jelen, bizsergető suspense-t is csempészve a dermesztő fagyba. Néha ugyan előmerészkednek pár gyors vágás erejéig, de mire észbe kapnánk már csak húscafatok és véres lábnyomok jelzik fenyegető jelenlétüket.

Kiszámítható, a párbeszédek nagyon papírszagúak, és hiába tölti ki Neeson borostás képe a film poszterének száz százalékát, másodlagos ő is a kegyetlen őselemek mögött, még akkor is, ha beszél a farkasok nyelvén. Mégis megragadott, szeretem és tisztelem ugyanis a zord, megalkuvásra képtelen természet monumentalitását, rabulejtő hatása érződik a film minden egyes jelenetében.

70%


~polczer máté

12.03.05.

Április 1. - Bolondok Az Őrület napja - Game of Thrones, The Killing

Már most remeg a lábam, ha április elsejére gondolok. A bolondok napja elhozza az őrületet. A tavalyi esztendő vitathatatlanul legszínvonalasabb televíziós szériái egyaránt április elsején kezdik meg második évadjukat.

A Trónok harca második évadja az ismert címen fut, annak ellenére, hogy George R. R. Martin A jég és tűz dalának 2. kötete Királyok csatája címen olvasható, és vélhetően a cselekmények nagyrészt innen származnak majd. A Hét királyság április elejétől kezdve költözik otthonunkba, és tíz héten keresztül tombolva vonszol drámába, örömbe, árulásba, szerelembe, erotikába, és egyéb hasonló élvezetekbe. Ígéretem szerint részenkénti kritikával szeretnék jelentezni.

A The Killing noir-ba hajló nyomasztó hangulata képes volt arra, hogy elhalványítsa a "Who killed Laura Palmer" tagline-t, a legendás név helyére pedig "Rosie Larsen" illeszthetünk. Az AMC saját sorozata, színvonalában messze lekörözi a csatorna fejős tehenét, a The Walking Dead-et, így fenntartás nélkül lehet az eddig megszokott szint körül várni a duplarészes (!!) nyitórészt. Az előző szezon zárása meglehetősen megosztotta a nézőközönséget, de garantálta is egyben, hogy aki nézte az visszatérjen ezúttal is, pontok helyett ugyanis inkább sokszorozta a kérdőjelek számát.

Részenkénti kritikákat nem ígérek, de igyekszem véleményezni a cselekményeket ezen a vonalon is. A titkolózás nagy, pár héttel a nyitány előtt előzetest még mindig nem láttunk, csupán egy poszterrel tudok szolgálni.

~polczer máté