2011. július 31., vasárnap

11.07.31.

Posztermustra: The Thing, Final Destination 5

Ha már igen belemerültem a hangulatos plakátot szemezgetésébe álljon itt pár jobb kísérlet, bár ezúttal próbáltam a B-kategória mocskába süllyedni és inkább a bűnös élvezetnek szánt produkciók kínálatából válogattam.

John Carpenter 82'-es horrorjának feldolgozás célegyenesbe érkezett. A hír eddig elkerülte a figyelmemet és/vagy teljesen hidegen hagyott. A Kurt Russel főszereplésével készült eredeti (ja, hogy már 82-es is feldolgozás volt!) A dolog (90%) igencsak kemény film mai szemmel is, hisz az elszigetelt Antarktisz jeges magányában dolgozó kutatók létszáma az idő haladtával a nulla felé redukálódik, ehhez pedig egész biztos köze van a nemrég befogadott szánhúzó kutyának, akiben bizony elég furcsa és meglehetősen visszataszító organizmusok rejtőznek. Várjuk? Hát az túlzás, inkább csendben figyeljük ezt az egész jó posztert és esetleg majd a premier után merjük véleményünket nyíltan felvállalni. Trailer..




Final Destination 5. Elfogytak a névelők, 3D-vel meg már nem divat reklámozni, így a legvégsőbb végső állomás ezúttal kissé lehangolóan csak sorszámot kapott. Na soroljuk, volt ugye, repülőgép, autópálya, hullámvasút, és őőő autóverseny. Ezúttal egy hídkatasztrófát lát előre soros főhősünk, hogy utána a kaszás bérletes vendégként szép sorban darálja le a sorsukat felülíró delikvenseket, és jó morbid szokását megtartva nem épp álmukban lehel rájuk örök békét, hanem ezúttal is vérgőzös belekben tobzódó ultrabrutál megoldásokkal operál. 3D nélkül ugye nemigen lehet már eladni ilyenféle ostobaságot, de mivel az előző epizód szépen tejelt, valószínűleg ez a rész sem fog csalódást keltve bevonulni a pénzsóvár dicstelenségek csarnokába. Ami jó, azt viszont el kell ismerni, a franchise pedig immáron sokadszor kreál remek posztert az alantas igényeket kielégítő Zs-kategóriás mészárlásához. Van ám előzetes is. Katt.



írta: P. M.

2011. július 24., vasárnap

11.07.24.

Mártírok (Martyrs, 2008)


"Mártír. Jelentése: tanú..."

Több véglet van jelenleg a horrorpiacon. A gore-ba hajló brutális jelenetekkel operáló Fűrész-széria dicstelen kihalása a spontán halálraijesztéssel új divathullámot indító suspense-re alapozó Paranormal Activity révén következett be, parkolópályára kényszerítve a tetszhalott állapotban lézengő Jigsaw-t, és részről részre növekvő rajongótáborát.
A másik ponton csatlakoznak a 3D-technológia virágzása lévén elburjánzott, plusz dimenzióra építkező önparódiába hajló olcsó exploation ökörségek, amelyek abszurditásuk révén próbálják a mozik felé terelni a mit sem sejtő áldozatokat. Ezekből sajnos leginkább emészthetetlenül túlzó hulladékok születnek, ugyanis újraértelmezve a lényeget, túlzásba viszik a belsőségeket ahelyett, hogy némi szegényes cselekmény-vonalat is kreálnának a töménytelen brutalitás köré. Bár ugye ez az exploation lényege, minek fanyalgok. Vannak bizonyos nemzetek világszerte, akik felismerhetőek sajátos horrorkínálatukról. A spanyolok például kiválóan értenek a borzongató atmoszféra megteremtéséhez, a japánok pedig külön alműfajt hoztak létre a piacon belül sajátos eszközeik alkalmazásával. A francia horrorpiacról Európa felé tóduló exportáru naturalista kegyetlensége révén nem ódzkodik addig tabunak számító bevágások használatától sem. És megérkeztünk.

Egy szolidabb kép, pedig nem ez a jellemző

Pár éve a Magasfeszültség lépte át ezt az ingerküszöböt, a 2007-es Ott bent sokkoló, emészthetetlen jelenetei révén pedig betegesen depresszív légkört teremtett, sokáig a hatása alatt tartva az ide tévedőket. Ezeket a filmeket nem jó nézni, a magukat borzongás-fannak valló rajongók azonban tesztelhetik a műfaj iránti elkötelezettségüket illetve feszegethetik az amerikai hígabb változaton érlelődő tűréshatárukat.
A mártírokat talán az utóbbi évek legsokkolóbb, legprovokatívabb kegyetlenkedése, amely látszatra öncélúan alkalmazza bestiális eszközeit, mindenféle racionalitást nélkülözve, ám az utolsó pár képkocka felfedi a sokkolóan egyszerű alaptételt.
Kill Bill-es bosszúhadjáratnak indul, Lucy egykori fogvatartó és kínzói nyomába eredve brutális hadjáratba kezd, nem kegyelmezve még a gyerekeknek sem. Átélt traumái révén hasadt tudata veszélyesen agresszív lélekhasadékot kelt életre, ez a visszataszító teremtmény Lucy tudatának kivetült önveszélyes torzója. A belső küzdelem torkollik végül véres ámokfutásba, a szörnyű tettek viszont teljes lelki és fizikai összeomláshoz vezetnek. A sztori következő szakaszában azonban ráébredünk valójában kiket is mészárolt le az önkívületi állapotban tomboló lány, és hogy a látszólag hangulatos családi ház milyen borzalmas titkokat is rejt.
A premierplánban mutogatott splatter-elemekben bővelkedő brutális kínzások, az embertelenül szörnyű körülmények, a hátborzongatóan hétköznapi szereplők, és végül a sokkolóan egyszerű igazság ezúttal is borzalmasan depresszív hangulatot kelt, bekebelezve a bátrabb vállalkozókat, akik voltak olyan hülyék és nem kapcsolták ki a lejátszót az első emberi sztrapacska-maradék láttán.

A bosszú csupán a kezdet

Ám ezen elítélendő eszközök révén is gondolkodtató darab ez, ugyanis a leküzdhetetlen kíváncsiságról beszél, amelyek kutatása olykor minden erkölcsi szabályt felülír. Mi van a halál után? Aki tudja a választ az sajnos képtelen beszámolni róla, és a történet kiötlői valamilyen belső késztetéstől vezérelve bestiális kínzásokkal próbálták rávezetni szereplőit az igazság felfedésére. Jobban belegondolva a dolognak nem sok értelme lehet, puszta lecsupaszított találgatás. A végén azonban jön a válasz áldozatunktól elhalóan hallhatatlan hangon, az ezt követő lépések pedig kissé hatásvadász módon, de ugyanoda vezetnek vissza, ahonnan elindultunk: a tudatlanságba.
Olyannyira embertelen film ez, hogy bizonyos romlottság kell a végignézéséhez is, amit a gore-sodó filmes piac sajnos előidézett már az elmúlt évek során. A kegyetlenkedés után végeredményként pedig újabb lesújtó emberképet kapunk, amelynek megalapozottságában szeretnék kételkedni. Bár ezzel kapcsolatban akaratlanul is felötlik bennem egy mondat, amit sosem tudtam kiverni a fejemből:  "Semmi sem durvább a valóságnál..."
70%

írta: P. M.

2011. július 19., kedd

11.07.19.

Minden ami The Dark Knight Rises (4): Az első előzetes

Tegnap még tiltották a beágyazást, így csak ma jelentkezem a szokványos cikkel, hisz mint tudjuk időközben kijött a TDKR első előzetese. Teaser igen, szinte napra pontosan egy év van a bemutatóig, de mégis többet mutat mint amire számítottam. Sajnos a híresztelésekkel ellentétben nem volt a Potter zárófilm kópiái elé biggyesztve az előzetes, (hanem az ostoba Táncoló talpak 2 előzetes.. borzalmas) így nem sikerült szélesvásznon is elcsípni Christopher Nolan trilógiazáró filmjének első képeit. Hangulatában máris visszabillent a Sötét lovag lezárásához, az elkeseredett reménytelenség szinte süt a kórházi ágyán fekvő, látszólag elég súlyos állapotban vegetáló Gordon felügyelő(Gary Oldman) alig hallható szavaiból. A lezárás pedig szintén üt, Bane Batman felé tartó egyre növekvő alakja majdhogynem metaforikusan is értelmezhető, így ha lehetséges, a várakozás még nagyobb, lassan embertelen szintre szökött zsigereimben. Kezdem vágni a centit, már csak 368 nap és a denevérember árnyéka újra elsötéti az eget.

Előzetes:

írta: P. M.

2011. július 18., hétfő

11.07.18.

Elnémulva...

A némafilmek korszakában számos megkerülhetetlen mestermű született. Sajnos napjainkban a filmezők ódivatúnak tartva ezt az irányzatot előszeretettel kerülik a 1928-ra tehető paradigmaváltás előtti filmeket. Cikkemben öt klasszikus némafilmet idézek fel, hogy egy kicsit is, de napjaink behatárolt filmezőinek figyelmét felhívjam azokra a remekművekre, amelynek hatásai több mai klasszikust is megihlettek.

A Generális (The General, 1927)

Johnny két szerelmével: Annebelle-lel és a Generálissal
 
Mivel is kezdhetném, ha nem minden idők egyik legjobb komédiájával. Johnny Grey imádja munkáját, ezzel együtt kis mozdonyát a Generálist. Békés jövőjének tervezgetését azonban keresztülhúzza az Észak és Dél közti háború kitörése, amelyben mozdonyát ellopják az ellenséges szervek. A férfi az ellenséges vonalakkal nem törődve szeretett Generálisa után ered.
Talán ezt az alkotást látva szerettem bele a némafilmekbe, hisz Buster Keaton a humor kiapadhatatlan forrásaként szűk másfél órán keresztül több őszinte vigyort csal arcunkra, mint a komplett Sandler, Stiller, Carell életmű. Nem is igen kéne egy lapon emlegetni a némafilmes komédiást napjaink felelős szórakoztatóival, hisz az igények változnak, ők feledésbe merülnek majd idővel, míg Keaton emléke, és hagyatéka mérföldkő azóta is. A szituációkból fakadó poénokhoz nincs szükség szavakra, főszereplőnk ábrázata és szerencsés szerencsétlenkedése láttán ez a másfél óra hamar lepörög majd, a maradandó élmény pedig garantált. A Generális lassan 90 éve meghatározó darabja a filmtörténelemnek, és remélhetőleg a későbbi generációk is felfedezik majd.
100%

Aranyláz (The Gold Rush, 1925)


Szegényes vacsora

Charlie Chaplin talán a legnagyobb alakja a némafilmes érának, ő még a hangosfilm megjelenése után is dolgozott a témában, sőt miután áttért az új formára, eszközeiben sokszor visszaköszönt a némafilmes vonal. Hogy melyik a legjobb Chaplin alkotás azt nem tisztem eldönteni, az Aranyláz viszont mindenképp kiemelendő, még ebből a kivételes életműből is.
A sztori a 19. századi Alaszkában játszódik, a nagy aranyláz idején, emberek ezrei igyekeztek a fagyos északra a gyors meggazdagodás reményében. Ekkor érkezik meg a csavargó, Charlie aki szintén szerencséjét keresi az ínséges időben. Képtelenebbnél képtelenebb szituációkba keveredik, majd megismer egy gyönyörű lányt, akibe halálosan beleszeret.
A Chaplin-csavargó általános figura, talán az egyik legszórakoztatóbb karaktere a filmtörténelemnek. Vicces szertelensége, bénázásai mind alapvető építőelemei gondosan felépített karakterének, ám sokszor szívsajdítóan szánalomraméltó helyzetbe tereli figuráját, ez pedig összetettebb síkra tereli a történeteket. Ezen kettősség jellemzi Charlie karakterét az Aranylázban is, kiváló arányban keverve a két tulajdonságot. Meg kell még említenem a Georgia-t alakító Georgia Hale-t is, aki mai szemmel nézve is gyönyörű teremtés. Szórakoztató, de olykor fájdalmas alkotás, Chaplin egyik legjobbja. 
100%

Dr Caligari (Das Kabinett des Dr. Caligari, 1920)

Dr Caligari és a holdkóros Cesare halálra ilyeszti az apját kereső Jane-t

Mondhatom azt, hogy az első horrorfilmek egyike? A világháború kudarca után a német művészek expresszionista műveiben tükröződött vissza leginkább a csalódottság, és a jövőbe vetett pesszimista jóslatok, nem véletlen, hogy ez a korszak volt az egyik legtermékenyebb, ha művészi alkotásokról kell beszéljünk. Ebben az irányzatban született a filmtörténelem egy hatalmas klasszikusa, az őrült doktor és a holdkóros Cesare hátborzongató történetét bemutató Dr Caligari. Dr Caligari mutatványosként járja a városokat, előadásán az örök álmából megriadó Cesare megjósolja az érdeklődők jövőjét. A társulat megjelenésével azonban rejtélyes gyilkosságok történnek városszerte, rettegésben tartva a lakosokat. A fények és árnyak játékával, valamint a valóditól igen távoli expresszionista díszletek segítségével pillanatok alatt kialakul egyfajta egyedi atmoszféra, amely alapját szolgáltatja az izgalmas történetnek, egyben hátborzongatóvá is teszi filmet. Kellemes és maradandó élmény eltölteni egy szűk másfél órát a német filmművészet egy jeles képviselőjének társaságában.
100%

Patyomkin páncélos (Bronyenoszec Potyomkin, 1925)

Megtorlás Ogyessza lépcsőinél

Kicsit kalandozzunk el az orosz múltban is, Eizenstein klasszikusának származása ugyanis a szláv óriásállamhoz köthető. Hadd szögezzem le totálisan megértem miért is lett az 1958-as Brüsszeli Tizenkettő legjelentősebb alkotása (Dr Caligary 12., Aranyláz 2. hely) hisz olyan érzéseket közvetít, amely egy adott korban igencsak emelkedett hangulatot eredményezhetett. A pátosz, stílusnyelv és maga a téma is segíti, hogy a nézők átéljék az orosz történelem 1905-ben történt eseményeit, és a lényeget átemelve Eizenstein műve nem véletlen akadt fenn a korabeli cenzúra vasfogain, ugyanis a szabadság eszméit vezeti nézőibe. A történet szerint a Patyomkin nevezetű hadihajón a matrózok fellázadnak az embertelen körülményeket teremtő tisztek ellen, és egy csoportos kivégzés végrehajtása helyett elfoglalják a csatahajót, majd elindítanak egy mozgalmat, amely jóval túllép a Páncélos fedélzetén. A történelem ismeretében a megtorlás elkerülhetetlen, ám a hajó szimbólummá válik társadalmában, és a filmművészet közvetítésének köszönhetően szerte a világon. A film szerkezeti felépítése ma egyetemi tananyag, retinába rögzülő képei előtt pedig számos azóta készült klasszikus tiszteleg.
90%

Az andalúziai kutya (Un chien andalou, 1929)

talán az egyik legbrutálisabb jelenet a filmtörténelemben..

Talán joggal nevezhető a filmtörténelem első szürrealista alkotásának. Az irányzat legjelesebb képviselői és a műfaj rajongói mind magasztos tekintettel állnak Louis Bunuel mindössze húsz perces mesterműve előtt. Nehéz még magát a történetet is felvázolni, ugyanis megfoghatatlan az egész, a látszólag összefüggéstelen jelenetek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mintha valaki egy furcsa álmot vitt volna vászonra a maga megmagyarázhatatlan voltát kihangsúlyozva. Ide-oda ugrálunk az időben, a nyitó képsor talán az egyik legbrutálisabb jelenet amelyet valaha láttam, és a film teljes hosszában alkalmazott borzongató eszközök bizarr érzést keltve teszik nehezen emészthetővé a festőként is elhíresült Salvador Dalí forgatókönyve alapján készült művet. Többször próbáltak már többféle dolgot belemagyarázni Bunuel rendezésébe, ám szerintem maga a kuszaság is rendkívül hangsúlyos tétele az andalúziai kutyának. Nehezen feldolgozható, mégkevésbé érthető, de az érzések, gondolatok és az ezáltal keltett káosz is alapköve napjaink szürrealista remekműveinek.
100%

2011. július 16., szombat

11.07.16.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi: 2. rész (Harry Potter and the Deadly Hallows: Part 2, 2011)



"It all ends here"


Minden itt végződik áll a poszteren. És igen. Egy korszak ér véget, nincs több izgalmas várakozással telített esztendő, nincs több hagyományos éjféli premiervetítés. Roxfort, a mágikus valóság fellegvára örökre bezárta kapuit. A szívszorító búcsú szomorúsága mellett a nosztalgia törhet rá azokra, akik hosszú éveken keresztül követték a szemüveges varázslófiú kalandjait.
2000. december 24, az ajándékait bontogató izgatott kissrác kezébe egy  furcsa, keményfedeles borítójú könyv akad. A borítót fedő képen egy villám alakú sebhellyel rendelkező, kócos fiú seprűn egyensúlyozva nyúl egy szárnyas aranyszínű valamiért. Akkor abban a pillanatban mit sem sejtettem arról, hogy Harry Potter története mekkora élményhullámot indít el bennem, sem arról, hogy 11 évvel később, immáron felnőttként az utolsó rész premierje kapcsán ugyanazok az érzések keringenek bennem, mint a 2001-es első epizód moziba kerülésekor. (A jegyet azóta is féltve őrzöm).
Igen, generációk kedvencévé vált a sebhelyes kissrác, kalandjait szinte az egész világ figyelemmel követte, és milliók búvóhelyévé vált a mágikus csodák tárházát rejtő Roxfort. Megszámolni nem tudom hányszor olvastam gyerekként a regényeket, és hogy mekkora várakozás előzte meg az újonnani kötetek megjelenését.

 
Voldemort, a negatív pólus

Másfél évtized során mind varázslókká váltunk, együtt rosszalkodtunk a kihalt éjszakai kastély sokat látott falai között, együtt izgultunk a nehéznek ígérkező évvégi vizsgák előtt. Együtt szorítottunk a Griffendél kviddicsrangadóin oroszlánmintás ruhát öltve, és együtt hűsöltünk a nagy tó partján a lusta polip rezzenéseit figyelve. Merengve gondolunk vissza az elvarázsolt mennyezet alatt elköltött vacsorák ünnepi hangulatára, és a karácsonyi ajándékbontogatások kellemes izgalmaira. Igen az emlékek még a Little Whinging-ben töltött keserves nyári szünetek magányát is képesek megszépíteni.
Voltak kellemetlenebb pillanataink is. Egymás vállán zokogtunk Sirius, Dumbledore és a többi ismerős fájdalmas elvesztésekor. Megkövülten figyeltük  minden idők legnagyobb feketemágusának visszatérését, és tanúi voltunk ahogy a félelem bénultsága rátelepszik a varázsvilágra. És igen, közös egységet alkotva vállt vállnak vetve harcoltunk a jók oldalán a szebb jövőjéért vívott epikus ütközetben.
És ezidő alatt együtt nődögéltünk címszereplőnkkel és barátaival, együtt estünk át a felnőtté válás mérföldkövein, és sok kortársam nevében szólva, ez igencsak személyessé tette Harry Potter történetét, amelynek végén döbbentünk csak rá igazán: kíméletlenül felnőttünk.

a végső ütközet

És ez most mind a végéhez ért. Hosszú, érzelmekkel telített nehéz út van mögöttünk, de a sok meghurcoltatás ellenére az ember mindig a szépre emlékezik, a búcsú kapcsán kicsorduló könnycseppek így szomorúak bár, de az együtt bejárt út élménye mégis boldoggá változtatja őket.
Tudom a záróepizódról is kéne szólnom pár szót, elvégre a bejegyzés címében vállalt kötelezettségnek eleget kell tegyek. Ez nem a könyv, közel sem nyújtja azt az élményt, ugyanúgy ahogy eddig egyik film sem.
Mégsem tudok negatív jelzőkkel dobálózni, mert a régi ismerősök mellett fenséges látvány fogadott, apró részletesen kidolgozott effektekkel. A hiteles érzelmek ábrázolásához még kissé éretlen főszereplők is idomultak a feladathoz és megfeleltek a nem kis elvárásoknak. A lezárás igencsak sötét, az első részek pajkossága nyomokban sem rémlik, ez egy felnőtt mese, érett felnőtt rajongóknak elsősorban. Természetesen az epikus ütközetek a könyvben szóltak igazán, de itt is bizsergető érzés az egymásnak feszülő seregek grandiózus látványa. A jövőjelenet sajnos teljesen felesleges, annak idején Jackson belátta a Gyűrűk Uránál, Yates sajnos nem merte kihagyni ezt a kontextus szempontjában teljesen irreleváns epizódtöredéket. A könyvben sem szólt jól, itt viszont egyenesen funkciótlanul árválkodik az amúgy színvonalas befejezés lezárásaként. No tovább nem is szeretném önmagában elemezni a Halál ereklyéit, aki eddig nem szerette az átdolgozásokat, az most sem kedveli meg őket, aki pedig rajongott a filmekért is, az ezúttal is jóllakottan távozik a filmszínházból.

Nem a megérkezés, hanem az odaút számít igazán...

Ez volt tehát a zárás, magában hordozva mindazt, ami a búcsút megkönnyíti és feledhetetlenné teszi. A halk köszönet ellenére hálánk szavakban szinte leírhatatlan, hisz egy olyan világot ismertünk meg ahová örökké szívesen térünk majd vissza. Varázslényekkel és gyönyörű tájakkal kikövezett birodalomba, ahol ismerősként üdvözöl majd minden szereplő. Igen, jó lesz visszatérni ebbe a sosem volt, mégis örökké létező mágikus valóságba..

film: 80% összesített élmény: 100%

írta: egy Potterrajongó a milliókból

2011. július 13., szerda

11.07.13(2)

Transformers 3. (Transformers: The Dark of the Moon, 2011)



Michael Bay sokunkat elcsábított a 2007-es franchise nyitó darabjával, és sokáig mind Optimus és az Autobotok csodálói voltunk, Megan Fox-plakátok ezrei kerültek ki garázsok falaira, a lélegzetelállító akciójeleneteket újra és újra látni kellett. Természetesen ennek köszönhetően óriási bevételre tett szert az első epizód, így a népszerűségi hullámot meglovagolva két évvel később már dübörgött is a második rész... A mi szemünk pedig felnyílt:
Transformersek százai csaptak össze megkülönböztethetetlenül, vállalható cél nélkül, Megan Fox pumpált ajka és fehér gatyája nem volt elég ahhoz, hogy nyáltól csorogva elnézzük az idétlenül összecsapott forgatókönyv hibáktól nyüzsgő végleges verzióját. A hajtogatós robotok körüli hype csökkenni látszott, amely mellett Bay sem tudott szó nélkül eloldalazni: "a második rész rossz volt", hangzott a rendkívüli öntelt kétséges kvalitásokkal rendelkező rendező szájából a nyilvánvaló állítás.
A bevételek azonban még az első rész mutatóit is meghaladták, így Bay-nek lehetősége nyílott bizonyítani, hogy képes ő minőségi folytatásra is, a második részt pedig könyveljük el nagyobb botlásnak.

A színészek csak statisztálnak a látványorgiához...

No igen, hát a harmadik epizód sok mindenről árulkodik, a második rész után levont konzekvencióról azonban súlyozottan: A Transformerstől ne várjon senki igényesen szórakoztató produkciót, a dialógusokra fél füllel se figyeljünk oda, színészeik pedig annyira hangsúlyosak, mint guminő a sztriptízbárban. Elismerem, jobban sikerült, mint a gyalázatos Bukottak bosszúja, de ezt a szintet megugrani azért nem épp elismerésre méltó rendezői kihívás. Hiába Bay őszinte szavai, ha ezúttal is bizonyítja, képtelen megbirkózni az összetettebb feladatokkal,  lehetetlen dialógusai hallatán az ember egyszerre tapasztalja a röhögő- és sírógörcs félreismerhetetlen szimptómáit, színészei pedig kirakatbábuk szerepében tetszelegve semmilyen irányban nem befolyásolják a végeredményt. Itt álljunk meg egy kicsit. Megan Fox megüresedett helyét átvevő szuperbugyimodell Rosie Huntigton-akárki mondhatni a lakótömbök plakátjain őszintébb játékot mutat itteni teljesítményénél, de képességeivel Bay is tisztában van, így többször látjuk hátulról, mint premierplánban.

A lebilincselő látvány üres szórakozást eredményez

A megérdemelt szapulással le is zárnám a negatívumokat mert, egy dolgot el kell ismernem. Ha látványról van szó Bay nem ismer túlzást. Korábban elképzelhetetlen, monumentális jelenetek láttán az ember bánja hogy egyszerre csak egyirányba képes fókuszálni, Chicago pusztulását figyelve minden kritikus szemlélő elcsendesedik pár percre, hogy átadja a teret a film valódi céljának, az audiovizuális élmény képet öltött valóságának, amely, ha mulandó is, önmagában bizonygatja a franchise létjogosultságát. Lehet fanyalogni itt bamba színészekről, botrányos párbeszédekről, de kikapcsolt aggyal ennél élvezetesebb szórakozást mozgókép nemigen képes biztosítani. Nem szentesíteném az eszközt, de mindenképp szemet húnyok a temérdek marhaság felett, amely hiába irritálja a látóüregünket, ha két másodperccel később kitágult orrnyílással, és elfojtott lélegzettel konstatáljuk egy felhőkarcoló omlásának fennséges látványát.
Bay ezúttal sem karakteralkotásáért, színészválasztásáért, vagy komolyságáért érdemel dicséretet, hanem képzeletének megalkuvás nélküli vászonra formálásért, amely önmagában nem nyújt maradandó élményt, de akár többszöri kikapcsolódásként is betölti funkcióját.
60%

írta: P. M.

11.07.13.

Napi trailer: Sherlock Holmes - Game of Shadows


Hát az előző epizód bevezetésnek max, emlékezetes produkciónak már kevésbé volt titulálható. Nagy örömömre a második részbe beválogatták a Millenium trilógia eredeti feldolgozásának Lisbeth Salander-ét (Noomi Rapace), aki kevésbé alteros formában, szolidabb öltözetben, de nem kevésbé halálos femme fatale szerepben csatlakozott Downey Jr és Law párját ritkító párosához. A sok durrogás, puffogás, és belassítás igencsak látványos végeredményt sejtet, bár az első rész enyhe csalódása nem hagyja, hogy örömködve tapsikoljunk az első képsorok mellett. No de azért mégiscsak ott függ a Ritchie billog a zárjegyen.... Premier: december 15.


írta: P. M.

2011. július 12., kedd

11.07.12.

Minden ami The Dark Knight Rises (3. rész)

Temérdek valódinak tűnő kamuelőzetes tűnt fel nemrég az interneten, és megbízható forrásból értesültünk, hogy a Harry Potter és a halál ereklyéi második részének kópiái elé fűzték a jövő esztendő legnagyobb dobásának szánt(mit szépítsem, az utóbbi évek Potteres, Jacksparrow-s, Optimus-os kavalkádja iránt érzett várakozás törpülni látszik emellett), The Dark Knight Rises első képsorait. Várhatóan nem sok képanyag lesz, hisz a forgatás nemrég kezdődött, de nincs kétségem afelől, hogy a rövidke teaser hangulatában megpendíti Gotham City Nolan által újrakreált háromdimenziós folytogató atmoszféráját. A bejegyzés igazi oka azonban, hogy a sok fanmade és egyéb készítésű poszterek között napvilágot látott az első hivatalos plakát is, amely stilizáltsága révén (látatlanban) többet nyújt a majdani multiplexek falát kitapétázó sztárnevekkel teletűzdelt végleges verziónál.
Várjuk az első képsorokat, és ha a pletykák igazak, a héten még találkozunk, ugyanitt...
Ja igen, íme a poszter:



írta: P. M.

2011. július 7., csütörtök

11.07.07.

Trust (Trust, 2010)

 
Nem divatból szidom a mai filmeket, elismerem a kivételes darabokat kortól, nemtől, hovatartozástól függetlenül. Miért mondom ezt most? Mert találkoztam egy filmmel, ami annyi indulatot, undort váltott ki belőlem, hogy képtelen vagyok nem világgá ordítani dühömet.
Érzékeny, kegyetlenül aktuális téma, a modern társadalom lépfenéje ez, a digitálizált szocializálódás kitermeli a maga salakanyagát. Ez a kényelmi szempontból kiváló kommunikációs csatorna sajnos az erkölcsi, elvi hulladékok számára is óriási lehetőség, arctalan nickname mögé bújva beférkőzhetnek életünkbe, kicsempészhetik a féltve őrzött titkokat, érdemtelen bizalmat nyernek el, és tönkretehetik mindazt, amit szeretünk ezen a világon.
Vannak ilyen emberek bizony, a film óriási felkiáltójellel hívja fel erre a figyelmet. A tartalom ide kattintva olvasható.

 ártatlan csevejként kezdődött, ahogy mindegyik...

A film okosan nem kizáróan a felháborító cselekményre koncentrál, hanem abszolút hitelesen ábrázol egy törékeny, ártatlan lelkivilágot. Egy 14 éves lány testileg szinte érett, szellemileg viszont még gyermeki lélek. Ez a szinte összeegyeztethetetlen ellentét képtelen gondolatokat szül, belekényszerítheti - nem jó szó - késztetheti  átélőjét olyan helyzetbe, amelyet gyermeki tudatánál fogva képtelen megragadni, és értelmezni, inkább szívével, mint eszével látja a világot. Talán ezért is gondolja, hogy nem érti meg őt senki..
És igen, vannak akik ezt a képlékeny, de oly fontos kort gátlástalanul kihasználják, emberi méltóságokat, érzelmeket, életeket tipornak porba, puszta párperces szórakozásuk romlott tudatukkal beláthatatlan következményhez vezet, és egy magabiztos, életvidám természetből is emberi roncsot kreál.
Óriási pozitívum, hogy az imént leírt tétel hiteles ábrázolása mellett, nem kizárólag az áldozat érzelemvilágát vetíti elénk David Schwimmer, hanem a családtagok felháborodása, majd őrjítő tehetetlensége is hangsúlyos szerepet kap.
Az apa úgy érzi nem tudta azt a biztonságot nyújtani családjának, ami igazából egy családfőt azzá tesz ami. Nemcsak a gyermekével elkövetett szörnyű bűn sokkolja, hanem az, hogy képtelen volt megfelelni saját, eddig szilárdnak hitt elvárásainak. Fél pillanat alatt porba hullott minden, és újra felépíteni ezt a falat a megingott téglákból bizony embertpróbáló feladat. Az elején úgy érzi revansot kell venni a bűn elkövetőjén, és mindent egy lapra feltéve megszállott nyomozásba kezd, holott mi külső szemlélőként láthatjuk igazából mik is a felszín alatti okai cselekvésének. Nem látja át, hogy elsősorban hol van rá szükség, az anya józanságával és áradó szeretetével kéne közelednie a borzalmas traumát átélt gyermekhez, de megingott önképe kihúzza alóla a szilárd talajzatot, és meggondolatlan dolgokat mond, cselekszik.

 A szülők eltérően reagálnak a borzalmakra

Az anyának kevésbé súlyos a szerepe ezúttal, ő próbál segíteni ahol tud, nem vádaskodik, hanem teszi szótlanul amit ösztöne sugall, és próbálja feledtetni a feledhetetlent. Így kéne viselkedni az apának is, de ő képtelen önvádaskodásán felülemelkedni.
A közvetítők fantasztikusak, a kezdetben életvidám, majd összeroppant lelket hihetetlen érzékenységgel, és óriási átéléssel kelti életre az elképesztően tehetséges fiatal Liana Liberato. Cathreen Keener-en látszik, ami mindig is, tipikus anya-materia, az a fajta aki mindig ott van, ha szükség van rá, szavak nélkül is képes vigaszt nyújtani. Az érzelmi viharok tombolnak Clive Owen-ben, aki kicsit késve veszi fel a ritmust, de a film végén látjuk a lecsupaszított, meghasadt önvádaskodó énjét, amely minket is leránt a mélybe. Jóbarátok nagy kedvence, a Ross Geller-t alakító David Schwimmer sokkolóan emberi drámát forgatott az embertelenségről.
Nagyon kényes ez a téma, szükség volt rá, hogy könyörtelenül az arcunkba vágja valaki, hogy tudassa igenis aktuális és lélegző probléma ez. Köntörfalak nélkül lerántani a leplet és megmutatni milyen romlott is ez a világ. Hogy igen léteznek ilyenek, és ott lehetnek bárhol. A záró kép nem szolgál mást, általánosítja a problémát, hogy éreztesse sehol nem lehetünk biztonságban, a gonosz ott bújhat mindenütt, és hogy  igenis kiszolgáltatottak vagyunk. A saját magunk által teremtett digitális világ foglyai.
0~100%

írta: P. M.