Biciklitolvajok (Ladri di biciclette, 1948)
Tornyokban áll az friss néznivaló, mégis inkább a múltba kanyarodok, mert nekem élményre, mondandóra, tartalomra van szükségem. Nem elég a felszínes szórakozás, fárasztó a vadászat az igényes produkciók után. A szürke kínálatot legfeljebb az indokolatlan brutalitás melléktermékeként jelen lévő vér színesíti. Sorban zongorázok végig a kellemes évjáratú, klasszikussá nemesedett időtálló darabok között, amelyből szerencsére azért jópárat megőrzött az utókor. Legutóbb az olasz neorealizmus egy kiemelkedő darabja akadt utamba, lássuk milyen eredménnyel.
Nokérem szépen, ezt látva most mondhatom, hogy ez a szemléletmód nem kimondottan áll közel hozzám, továbbá mondhatom, hogy művészieskedést mellőző amatőr színészekkel nehéz maradandót alkotni, de hiába mondanék ekkora baromságot, ha egyszer úgy földhöz vágott a komplett végeredmény, ahogy annak rendje, módja, és célja a dokumentarista stílust felturbózó neorealizmus. Belefolyunk a munkáért folyó öldöklő küzdelem legközepébe, ahol bizony a napi betevő sem biztos, hogy ott vár az asztalon, menetelni, házalni kell egy állásért, hogy aztán megállás nélkül robotolva egy élhetőbb életet tudjunk biztosítani a kiscsaládnak.
Ez a kép beszédesebb bármely hangzatos kontextusnál..
No igen, benne vagyunk ebben a nem kellemes, kilátástalanságtól befordult világban és sajnos(?) nagyon könnyen azonosulunk a főszereplővel, aki egy átlagos szegénynegyedből származó emberképet, kasztot testesít meg. Munkához jut Antonio, ám kötelező kellékként a zálogházból nagy mellőzések által kiváltott kerékpár nélkülözhetetlen eleme a plakátragasztóként tevékenykedő férfinak. Mit ad Isten, szegény embert az ág is felrúgja elven, első munkanapját megfújják a bringát, a tervek, álmok pedig abban a pillanatban kétségbeejtő távolba kerülnek, a munkát pedig felváltja a kétkerekű iránti nyomozás.
Elkeseredett küzdelem, amely felőrli Antonio idegrendszerét, lelkét és látjuk amint egyre csúszik lejjebb, és átlép egy olyan erkölcsi normát, amelyet korábban még elképzelni sem tudott.
Az igazság- és kilátástalanság elég mélyen magába szippantja nézőjét is, hangulati mellékhatása elég soká kísérti az ilyenre fogékonyabb élménykeresőket, így magam is bénultan figyeltem az erkölcstorzító küzdelmet a sors légycsapóként működő keze ellen.
Maradandó élmény, a neorealista szemlélet fájdalmasan közelivé hozza ezt az embertelen életet..100%
