critic34

(500) nap Nyár

(500 days of Summer, 2009)

"I'm the hero of the story, don't need to be saved..."

A hollywoodi romantikus komédiák kikapcsolódás szempontjából számítanak leginkább ideális választásnak egy-egy szabad estén. Tartalmas szórakozásra ilyenkor nem sokan számítanak, csupán a terhes hétköznapokból való menekülés iránti igény kielégítésére szolgál a nagy átlagnál. Azonban, a rózsaszín köpenybe bújtatott produkciók a - nem csak - felnövő generációk számára hamis ideá-t nyújtva hatékonyan segítik elő egy csak kevesek számára megadatott pozitív világkép kialakulását. Maga a film is bizonyítja az előbbi állításomat a nyitójelenetével. Erről Tyler Durdon is kifejtette már letaglózó véleményét bő tíz évvel ezelőtt, így nem kívánom tovább fűzni a témával kapcsolatban a szavakat. Elég annyi, hogy ezen kritika tárgya nem tartozik a feljebb említett alkotások közé, hisz sokszor fájdalmas életszerűsége miatt is jóval közelebb áll az igazsághoz.

A film Tom és Summer kapcsolatának 500 napjáról szól, és azt a műfajtól abszolút szokatlanul nem lineáris módon ábrázolja, hanem az időben ugrálva egy-egy nap eseményeit mutatja be. A bimbódzó románc képeit rendszerint felváltja a kapcsolat alkonyát a fiú szemszögéből bemutató depressziósabb hangulatú jelenet. Így egy szinuszfüggvénnyel könnyedén modellezhető lehet az a hangulati ingadozás, amely végigkíséri a filmet. De nem ettől kiemelkedő darab a műfajában, hanem attól, hogy egy-egy jelenet után az embernek többször is dejá-vú érzése támadhat a látottak hatására, amelyek a való életből származnak és nem pedig egy korábbi szirupos romkom összeborulós pillanataiból.

 Ahogy a narrátor is elárulja: Ez nem egy szerelmes történet..

Egész kiváló jelenet tarkítják a filmet, amelyek jótékonyan tesznek hozzá minőségileg, az amúgy is pofás végeredményhez. Az osztott képernyős jelenet nálam a elsőszámú momentuma a filmnek. Az álomszerű képzelet mellett lévő -túlzottan is- valós pillanatok megosztott, egyszerre követhető ábrázolása egész egyszerűen zseniális megoldás. Mindenki eldöntheti ezáltal melyik is húzható rá leginkább a valóság körvonalaira és melyik illene bele mondjuk teszemazt a tündibündi Meg Ryan életművébe. Aztán az első  intim együttlét utáni reggel enyhén paródiajellegű musicalbetéttel tarkított ábrázolása is kiváló, hisz valahogy így sikerül legjobban eltalálnia azt a felemelő érzést, amelyet a főszereplőnk is érez, és ültet át ezáltal belénk is. A zárójelenetet pedig még külön kiemelném, anélkül is, hogy részletbe merülnék ezzel kapcsolatban.

Az elsőszámú közvetítőket sem érheti kritika. A rendezés, a betétdalok egyaránt kiválóak, és azért külön jár a plusz pont, hogy főszereplőknek nem épp a legdekoratívabb színészeket választották. Utóbbiak egyébként korrektül helyt állnak a szerepben.

Marc Webb rendezői bemutatkozása fájdalmas életszerűsége miatt messze kiemelkedik az átlagból.

85%

Polczer Máté