Sátántangó (1994)
"
...akárhogy írom, csűröm csavarom,
A fajtádra nézve nincsen vigaszom,
Ha a világ a te utadon halad,
Reményünk holnapra aligha marad."
Na itt az idő. Nem húzhatom tovább, ígéretet tettem és tartozom is ennyivel annak a szerény olvasóseregnek, akik talán majd olvassák a cikkemet. Egy olyan világban jártam a múlt héten, ahová lehet, hogy nem szívesen térnék vissza, ahonnan lehet, hogy nincs is visszaút.
Kerülgetem már egy ideje Tarr Béla szinte vállalhatatlanul hosszú meséjét, de érződött a produkcióból, hogy olyan dolgok lapulnak mögötte, amelyet látni, értelmezni kell, tanulságot vonni belőle és eltenni egy olyan helyre, ahová csak az arra méltó alkotásoknak jut hely.
Nyitó kép: a kamera szép lassan, komótosan vándorol, egy tehéncsorda ráérős mozgását követve. Ebből a jelentből előzetest is kapunk a következő, mintegy 420 percnyi fájdalomról, így aki itt felfedezi magán a türelmetlenség, álmosság, unalom szimptómáit, azok rá is tenyerelhetnek a stop gombra, mert ide végtelen türelemre, szélesre nyitott szemre, és rugalmas befogadókészségre lesz szükség.
A táj, amely kietlen szürkeségével fojtogató atmoszférát teremt..
A helyszín egy olyan falu, amelyet látva talán még maga Isten is hátat fordít. A kietlen pusztát, az omladozó vakolatú házak törik csak meg, a döngölt út az őszi esők után térdig érő járhatatlan láppá torzul, az állatok pedig keresztbe kasul barangolnak a háznak csúfolt düledező tákolmányok között. És ahogy szembesülünk a körülményekkel, egyszercsak megjelenik az ember. A lakókról hiteles képet nyújt az eddig ismertetett rideg táj. Végtelenül egyszerűek, fájdalmasan igénytelenek, egymásra vannak utalva az élőhelynek nevezett fertő pedig hosszú évek óta mérgezi a tudatukat, bár az idő, mint fogalom rég megszűnt létezni itt. De nemcsak a kietlen táj, a sekélyes környék, vagy a világtól szinte teljesen elszigetelt rész, hanem az ezen körülmények miatt szinte levegőszinten fogyasztott alkohol is óriási befolyással van az itteniek viselkedésére. Elismerem képtelenség józan tudattal elviselni a sivárság lélekgyilkos jelenlétét, de a töménytelen mennyiségű szesz tovább mérgezi a sötét elméket, elhomályosítja, az amúgy is alacsony szintű értelmet, és továbbra is elméleti szintre zárja a továbblépés lehetőségét. Mert itt erre van szükség, ez az út nem vezet sehová, csak a csendes pusztulás egy különösen alattomos formája. A felháborító pedig az, hogy a lakók gyávák lépéseket tenni, hályogos tudatukkal képtelenek a zavaros borral teli pohár aljánál tovább látni. Érezni, sötét pallosként lebeg valami előre megjósolhatatlan tragédia, mi külső szemlélők tisztán látjuk ezt, a sok emberi maradvány viszont képtelen felismerni a fenyegető veszélyt.
A tragédia be is következik a fiatal Ester halálával.
A lakók, akiknek tudatát az alkohol és a szürkeség a végletekig eltompította -- tragédia
Ezen a ponton kapcsolódik be történetünkbe a két sittről szabadult törvényenkívüli semmirekellő: Irimiás és Petrina. A két ágrólszakadt alak a börtönt elkerülendő sajátos feladatot kapnak, amelyhez a korábban megismert kis falu lakói épp kapóra jönnek. A két simlis tökéletes időpontban érkezik a gyászoló faluba. A megrendült lakók összetörve, lehajtott fejjel állnak a kis koporsó előtt, és hallgatják a nekrológok mellé megfontolt, szép körmondatokat fonogató Irimiás beszédét, aki minden egyes szavát az ismert motiváció tudatában fogalmazza. Beszédét, szavait színesíti, ékes körmondatait a legtöbb lakó talán értelmezni sem tudja, így viszont a gyász nyomása által még magasztosabbá válik az egész, mintha magát Jézust hallgatnák tanítványai. Gondolkodás nélkül mindent elhisznek, magukra vesznek, a bűntudat miatt, a mérhetetlen mennyiségű elfogyasztott alkohol okozta tompaság révén képtelen tisztán látni lehetőségeiket, így megváltóként tekintenek a vonzó kiút lehetőségét tálcán kínáló Irimiásra. Nem folytatnám tovább a történetet, és elemzését, mert innentől a dolgok többértelmű fordulatot vesznek...Tarr nem szolgál konkrét lezárással, így az utat magunknak kell gondolatban végigjárni. Személy szerint akárhogy is folytatom a történetet, pozitív eredményre képtelen vagyok koncentrálni, de ebben leginkább a mintegy 7 órányi tömény kilátástalanság az egyértelmű felelős...
és a hamis próféták, akik a megváltás helyett saját céljaikra használják fel a megtört lakókat...
Tarr tökéletes eszközeivel rendkívül hiteles képet nyújt a tájról és az ott élő emberekről. Az elképesztően hosszú beállítások, és a fekete-fehér ábrázolásmód kontrasztos képet ad a lélekgyilkos sivárságról, jóval közelebb hozza azt, és így a képernyőn keresztül is rátelepszik az ember lelkére, ezalól pedig nagyon nehéz szabadulni. Szokni kell, és türelmesen figyelni Tarr eleinte végtelennek tűnő jeleneteit, hisz éppoly fontos, nélkülözhetetlen szerepe van ezekenek is, mint bármely más, látszatra fontosabbnak érződő alkotóelemnek. Igencsak nagy hatással volt rám ez a feledhetetlen 7 óra, amely immáron kitörölhetetlen emlékként örökre tudatomba vésődött, de egy pillanatra sem gondolom, hogy kellemes volt ez a kirándulás. Felidéződött egy röpke, de annál velősebb emlék, Michael Haneke alkotásáról, A fehér szalagról, amely szintén hasonló témát járt körbe, így merem ajánlani a 2010-es Oscar-átadó legjobb idegen nyelvű filmjének kategóriájában méltatlanul alulmaradó remekművet, a Sátántangóhoz hasonló élményre vágyóknak.
A Sátántangóval Tarr Béla kies, végtelenül sivár, a kilátástalanságtól kongó birodalmat épített fel. A lélegző üresség indái kiszabadíthatatlanul fonják körbe a pozitív hangulat legapróbb kisugárzásait, a lelkünkre pedig fojtó teherként nehezedik a végtelen szürkeség...
100%
írta: P. M.
