Ígéretemhez próbálom tartani magam, Shakespeare halhatatlan klasszikusa (Hamlet) fenomenális élmény, az évszázadok pora és a megsárgult lapok oly fennségessé nemesítették az élményt, hogy egyelőre még keresem az ideális adaptációt.
Addig is rávetettem magam komolyabb olvasmányok fejtegetésébe, az utolsó olvasójegy óta bizony jópár kötettel megküzdöttem, amelyet értékelnék is pár sorban.
Stieg Larsson: A Kártyavár összedől (Millennium 3) - 10/7
A tetovált lány és a A lány, aki tűzzel játszik után nemileg kopik a színvonal, túlzott grandizózusságra törekvés, a történet egyszerűbben is vállalható és élvezhető - mégis az első a csúcs, holott pontszerű a folytatásokhoz képest - azonban letehetetlen továbbra is, az eddig tapasztalt élményél viszont kevesebbet nyújt.
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek - 10/9
Kicsit ömlengősen, szerteágazóan kezdődik, bóbiskolva-pislogva csúszik le az első ötven oldal, aztán mikor a gyertyák meggyulladnak a hangulat megfagy, a papírok alig bírják el a tömény, vádló-lemondó monológot, amelynek célja a szembesítés mellett (helyett) a kiárasztás. A mondandó pedig nem hal el, hanem önálló lábakon életre kel a kötött sorokat elhagyva.
Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei - 10/5
Pofátlanul tör HP kiürült pozíciójára, de sem eredetiségében, sem csavarjaiban, sem összetettségében, sem karaktereiben és - hold on a sec - sem semmiben nem pályázhat a megérdemelt nyugdíját töltő mágus trónjára. A közepére eléri, hogy ne dobjad félre, a hangulatos - hátborzongató ? - képek köré font sztori kapcsán inkább a kötöttség érződik, a hangulatot képtelen uralni.
John Ajvide Lindqvist: Élőhalottak! - 10/6,5
A svéd író előző regénye (Hívj be!), és az ez alapján készült film (Engedj be!) felrázta kissé a taknyába fúló vámpírmítoszt, most pedig a zombik világába készült némi újítást csempészni. Nincsenek fenyegetően imbolygó élőhalottak, az élőkre sem támadnak csorgó nyállal, csupán haza akarnak menni, miután egy elektromos impulzus során újra magukhoz tértek. Ígéretes a sztori, hangulatára sincs panasz, azonban képtelen a nyitás színvonalán, és az általa sugallt intenzitáson vezetni a történetet. Karaktereivel igyekszik a különböző érzelmi motivációkból átélhetővé tenni a bizarr helyzetet, de valahogy én egyik szereplőt sem éreztem elég közelinek. A Hívj be! színvonalát ugyan nem közelíti, de érdemes azért nekiugrani a sztori megér ennyit mindenképp.
Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam - 10/7
Élményszerű beszámoló egy cseh pincér visszaemlékezései alapján. Olyan az egész, mint mikor egy ismeretlen nekiáll mesélni és idővel csak arra figyelsz - idővel aggódásba vegyülve - vajon hogy jut ilyen mértékű szóáradat közben levegőhöz. A különbség az, hogy a történet leköt - a végére ez hatványozottan is igaz - és a beszámoló lendülete a végéig kitart.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... 10/7,5-
Visszafogott fájdalom, elhaló, hatástalan ökölcsapás a levegőbe. Szívszorító történet, és hiába az ábrázolás szemszögének kissé szubjektíven objektív lencséje borzalmasan mély érzelmi hullámzás kíséri végig a történetet. A filmnél pár fokkal élesebb, csípősebb élmény, Ishiguro beletapsolt kissé az emberi természet poklának egy utopisztikus valójába.
Az utolsó olvasójegy óta George R. R. Martin elképesztően komplex eposzának a Tűz és jég dalának leírhatatlanul mély érzelmi viharokat indukáló harmadik és negyedik kötetét (Kardok vihara, Varjak lakomája) is végignyálaztam, de sem élményeikben, sem önmagában kiragadott valójukban nem tartanám ildomosnak, ha az előbbi felsorolás egy-egy elemeként pár sorban összegezném a Szumma mintegy 2000 oldalnyi élmény-csordulatot.
~polczer máté
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése