Ha már beleálltunk ebbe a kulthorrorizálódásba, akkor tegnap Kampókéz mivel azt se mostanában láttam utoljára. A sztori ismert, de azért ittvan: Helen egy helyi városi legenda kidolgozásán ügyködik: a tükör előtt ötször kimondva, - Candyman, a szóban forgó illető ott terem és a jobb keze helyén lévő hegyes kampóját ágyéktól nyakig a testbe vájva széles járatot nyit a belsőségek felé. Helen természetesen kételkedik a legenda igazságtartalmában, és elővigyázatlanságának köszönhetően újra megidéződik a legendás mészáros. A bestiális gyilkosságokért pedig a szőke hölgyeményt okolják.Kis tiniként a 90-es években egész más dolgokat kerestem egy horrorfilmben: vért, belsőségeket, feszültséget, és természetesen ezekért vezekelve éjjeleket virrasztottam át, rettegve kampókezű csuklyás ámokfutóktól, illetve pizsamás pengeujjú bohócoktól. Szépen felcseperedve a sok átreszketett óra nem tört meg és a műfaj minden gyengesége ellenére továbbra is nézendő kategória maradt, ám az eredetiség halvány füstjelei nélkül a csalódások okozta kiábrándultság egyre inkább elfordított ettől a szélsőséges vonaltól.
A Candyman nem is horror elsősorban: egy remekül felépített thriller, amely nem a véres csonkolásokra, hanem a feszültségre épít, és egy igényesebb nézői csoportot céloz. A kiváló és hátborzongató háttérmuzsika John Carpenter jobb munkáit idézi, és eléri, hogy a zene felcsendülésével a vér szaporábban igyekezzen a táguló erekben. Az aprólékosan felépített atmoszférába a már említett zene mellett az égig nyúló panelrengetegek komor és elhagyatott magánya is beleivódik. A mocsoktól visszataszító, de a titkoktól hangos környezet elszívja a pozitív energiákat, és egy feszült, rideg zárt hangulatot teremt, megágyazva a tébolynak, amelynek később a tényleges helyszíne is feltűnik.
A Tony Todd-dal egybeforró karakter élces hangjával a főellenségek azon kevés csoportjához tartozik, akik nem a vérrontást, hanem a vérrontás által teremtett feszültséget priorizálják, és a legendák, szóbeszédekben találják meg a harmóniát. Ebben azért egyértelműen megidőzik a Nightmare on Elm Street alapsztorija, bár némileg kiforrottabb formája fogyaszthatóbbá teszi a thrillereket kedvelők, ám a kimondott horrorokat kerülők számára is. Furcsa lehet a vagdalózásban és végtagcsonkolásokban tobzódó filmek rajongói számára ez a türelmes építkezés, de a gondolkodásra ingerlés megszűri ezt a felszínes szemléletmódon és tartalommal tölti fel az így felszabaduló űrt.
Tényleg elég rég láttam, és jópár jelenet teljesen elenyészett az emlékezetemben, így érettebb gondolkodásmóddal viszont jóval előbbre helyezem képzeletbeli dicsőséglistámon. Úttörőnek nem úttörő, de egy olyan kategória zászlóvivője, amely még napjainkból nézve is elég ritka.
85%
amerikai thriller-horror, 93 perc, Candyman, 1992
ízelítő a remek filmzenéből:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése