Noé

Noé isteni sugallatot követően hatalmas projektbe kezd: Bárkát épít a közelgő özönvíz ellen… No de aki erről még nem hallott, annak kitartást, és erőt-egészséget kívánok a jövőre nézve.

Darren Aronofsky ölelte magához a projektet, és hatalmas költségvetéssel kanyarintott gigantikus filmet a bibliai ihletésű történet köré.

Nos, nem tudom mennyire értelmezte szabadon Aronofsky a történetet, mivel magam sem ismerem a történet minden szegletét, tehát az alapvető negatív előjelű teológiai alhangba nem tudok érdemben beszállni.

Annyi tisztán látszik, hogy ez a mű formai világában, illetve megvalósításában Aronofsky leginkább vitatott – szerintem – klasszikusához hasonlít leginkább. Clint Mansell muzsikájával néhol sikerül is megpendíteni a Forrás egyedi hangulatvilágát.

No de a történet epikusságának és ismertségének tudatában kérdem én, miért van az, hogy a történet derekától az eseményeket morális csapásba terelő alkotók ilyen tempós kezdés után, a játékidő hátralévő részét (majdnem a fele!) hosszas belső és külső, lelki és verbális csatározásnak szentelik. Amivel úgy magában nem volna gond, de nem biztos, hogy a néző az észveszejtő előjáték után gyöngéd tapizós simogatásra vágyik.

A történet meg-megbicsaklik a kezdetekkor is, egy kicsit nagyobb részt hagytam volna Noé szimbolikus álmának, és annak megfejtésére is. Az elhatározásból fakadó belső, külső (családi-környezeti) konfliktusok sem hangsúlyosak eléggé, ami probléma önmagában is, de utólag méginkább, hogy a lezárás morális vonala jóval részletesebb kibontásra kerül.

Sajnos volt időm azon töprengeni is, hogy miért csak Noé tépett frizurája változik az idő haladtával, vagy miért használ a szinkron az adott kortól avatatlan fülnek is feltűnően idegen szófordulatokat. Russel Crowe magányos, megingathatatlan harcosként hibátlanul morcizza végig a filmet, kihelyezett lelkiismeretei (J. Connelly, Hermione) pedig többnyire sikerrel tartják őt a helyesnek vélt úton.

A forrással ellentétben ezúttal hozott anyagból, némileg kötött kézzel dolgozott Aronofsky, viszont nagy sajnálatomra, egyediségét csak egy-két megoldásban láttam visszaköszönni. A gyors és ütemes kezdést, lassú és ütemtelen lezárás követi, és ez leginkább a néző türelmét, nem pedig egyéb készségeit teszi próbára. Hiába próbáltam kerülni eddig, ez bizony fájdalmas csalódás a rendező életművének ismeretében.

 

 



Noah, amerikai dráma, 138 p, Darren Aronofsky, 2014