Transformers 3. (Transformers: The Dark of the Moon, 2011)
Michael Bay sokunkat elcsábított a 2007-es franchise nyitó darabjával, és sokáig mind Optimus és az Autobotok csodálói voltunk, Megan Fox-plakátok ezrei kerültek ki garázsok falaira, a lélegzetelállító akciójeleneteket újra és újra látni kellett. Természetesen ennek köszönhetően óriási bevételre tett szert az első epizód, így a népszerűségi hullámot meglovagolva két évvel később már dübörgött is a második rész... A mi szemünk pedig felnyílt:
Transformersek százai csaptak össze megkülönböztethetetlenül, vállalható cél nélkül, Megan Fox pumpált ajka és fehér gatyája nem volt elég ahhoz, hogy nyáltól csorogva elnézzük az idétlenül összecsapott forgatókönyv hibáktól nyüzsgő végleges verzióját. A hajtogatós robotok körüli hype csökkenni látszott, amely mellett Bay sem tudott szó nélkül eloldalazni: "a második rész rossz volt", hangzott a rendkívüli öntelt kétséges kvalitásokkal rendelkező rendező szájából a nyilvánvaló állítás.
A bevételek azonban még az első rész mutatóit is meghaladták, így Bay-nek lehetősége nyílott bizonyítani, hogy képes ő minőségi folytatásra is, a második részt pedig könyveljük el nagyobb botlásnak.
A színészek csak statisztálnak a látványorgiához...
No igen, hát a harmadik epizód sok mindenről árulkodik, a második rész után levont konzekvencióról azonban súlyozottan: A Transformerstől ne várjon senki igényesen szórakoztató produkciót, a dialógusokra fél füllel se figyeljünk oda, színészeik pedig annyira hangsúlyosak, mint guminő a sztriptízbárban. Elismerem, jobban sikerült, mint a gyalázatos Bukottak bosszúja, de ezt a szintet megugrani azért nem épp elismerésre méltó rendezői kihívás. Hiába Bay őszinte szavai, ha ezúttal is bizonyítja, képtelen megbirkózni az összetettebb feladatokkal, lehetetlen dialógusai hallatán az ember egyszerre tapasztalja a röhögő- és sírógörcs félreismerhetetlen szimptómáit, színészei pedig kirakatbábuk szerepében tetszelegve semmilyen irányban nem befolyásolják a végeredményt. Itt álljunk meg egy kicsit. Megan Fox megüresedett helyét átvevő szuperbugyimodell Rosie Huntigton-akárki mondhatni a lakótömbök plakátjain őszintébb játékot mutat itteni teljesítményénél, de képességeivel Bay is tisztában van, így többször látjuk hátulról, mint premierplánban.
A lebilincselő látvány üres szórakozást eredményez
A megérdemelt szapulással le is zárnám a negatívumokat mert, egy dolgot el kell ismernem. Ha látványról van szó Bay nem ismer túlzást. Korábban elképzelhetetlen, monumentális jelenetek láttán az ember bánja hogy egyszerre csak egyirányba képes fókuszálni, Chicago pusztulását figyelve minden kritikus szemlélő elcsendesedik pár percre, hogy átadja a teret a film valódi céljának, az audiovizuális élmény képet öltött valóságának, amely, ha mulandó is, önmagában bizonygatja a franchise létjogosultságát. Lehet fanyalogni itt bamba színészekről, botrányos párbeszédekről, de kikapcsolt aggyal ennél élvezetesebb szórakozást mozgókép nemigen képes biztosítani. Nem szentesíteném az eszközt, de mindenképp szemet húnyok a temérdek marhaság felett, amely hiába irritálja a látóüregünket, ha két másodperccel később kitágult orrnyílással, és elfojtott lélegzettel konstatáljuk egy felhőkarcoló omlásának fennséges látványát.
Bay ezúttal sem karakteralkotásáért, színészválasztásáért, vagy komolyságáért érdemel dicséretet, hanem képzeletének megalkuvás nélküli vászonra formálásért, amely önmagában nem nyújt maradandó élményt, de akár többszöri kikapcsolódásként is betölti funkcióját.
60%
írta: P. M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése