11.07.24.

Mártírok (Martyrs, 2008)

"Mártír. Jelentése: tanú..."

Több véglet van jelenleg a horrorpiacon. A gore-ba hajló brutális jelenetekkel operáló Fűrész-széria dicstelen kihalása a spontán halálraijesztéssel új divathullámot indító suspense-re alapozó Paranormal Activity révén következett be, parkolópályára kényszerítve a tetszhalott állapotban lézengő Jigsaw-t, és részről részre növekvő rajongótáborát.

A másik ponton csatlakoznak a 3D-technológia virágzása lévén elburjánzott, plusz dimenzióra építkező önparódiába hajló olcsó exploation ökörségek, amelyek abszurditásuk révén próbálják a mozik felé terelni a mit sem sejtő áldozatokat. Ezekből sajnos leginkább emészthetetlenül túlzó hulladékok születnek, ugyanis újraértelmezve a lényeget, túlzásba viszik a belsőségeket ahelyett, hogy némi szegényes cselekmény-vonalat is kreálnának a töménytelen brutalitás köré. Bár ugye ez az exploation lényege, minek fanyalgok. Vannak bizonyos nemzetek világszerte, akik felismerhetőek sajátos horrorkínálatukról. A spanyolok például kiválóan értenek a borzongató atmoszféra megteremtéséhez, a japánok pedig külön alműfajt hoztak létre a piacon belül sajátos eszközeik alkalmazásával. A francia horrorpiacról Európa felé tóduló exportáru naturalista kegyetlensége révén nem ódzkodik addig tabunak számító bevágások használatától sem. És megérkeztünk.

Egy szolidabb kép, pedig nem ez a jellemző

Pár éve a Magasfeszültség lépte át ezt az ingerküszöböt, a 2007-es Ott bent sokkoló, emészthetetlen jelenetei révén pedig betegesen depresszív légkört teremtett, sokáig a hatása alatt tartva az ide tévedőket. Ezeket a filmeket nem jó nézni, a magukat borzongás-fannak valló rajongók azonban tesztelhetik a műfaj iránti elkötelezettségüket illetve feszegethetik az amerikai hígabb változaton érlelődő tűréshatárukat.

A mártírokat talán az utóbbi évek legsokkolóbb, legprovokatívabb kegyetlenkedése, amely látszatra öncélúan alkalmazza bestiális eszközeit, mindenféle racionalitást nélkülözve, ám az utolsó pár képkocka felfedi a sokkolóan egyszerű alaptételt.

Kill Bill-es bosszúhadjáratnak indul, Lucy egykori fogvatartó és kínzói nyomába eredve brutális hadjáratba kezd, nem kegyelmezve még a gyerekeknek sem. Átélt traumái révén hasadt tudata veszélyesen agresszív lélekhasadékot kelt életre, ez a visszataszító teremtmény Lucy tudatának kivetült önveszélyes torzója. A belső küzdelem torkollik végül véres ámokfutásba, a szörnyű tettek viszont teljes lelki és fizikai összeomláshoz vezetnek. A sztori következő szakaszában azonban ráébredünk valójában kiket is mészárolt le az önkívületi állapotban tomboló lány, és hogy a látszólag hangulatos családi ház milyen borzalmas titkokat is rejt.

A premierplánban mutogatott splatter-elemekben bővelkedő brutális kínzások, az embertelenül szörnyű körülmények, a hátborzongatóan hétköznapi szereplők, és végül a sokkolóan egyszerű igazság ezúttal is borzalmasan depresszív hangulatot kelt, bekebelezve a bátrabb vállalkozókat, akik voltak olyan hülyék és nem kapcsolták ki a lejátszót az első emberi sztrapacska-maradék láttán.

A bosszú csupán a kezdet

Ám ezen elítélendő eszközök révén is gondolkodtató darab ez, ugyanis a leküzdhetetlen kíváncsiságról beszél, amelyek kutatása olykor minden erkölcsi szabályt felülír. Mi van a halál után? Aki tudja a választ az sajnos képtelen beszámolni róla, és a történet kiötlői valamilyen belső késztetéstől vezérelve bestiális kínzásokkal próbálták rávezetni szereplőit az igazság felfedésére. Jobban belegondolva a dolognak nem sok értelme lehet, puszta lecsupaszított találgatás. A végén azonban jön a válasz áldozatunktól elhalóan hallhatatlan hangon, az ezt követő lépések pedig kissé hatásvadász módon, de ugyanoda vezetnek vissza, ahonnan elindultunk: a tudatlanságba.

Olyannyira embertelen film ez, hogy bizonyos romlottság kell a végignézéséhez is, amit a gore-sodó filmes piac sajnos előidézett már az elmúlt évek során. A kegyetlenkedés után végeredményként pedig újabb lesújtó emberképet kapunk, amelynek megalapozottságában szeretnék kételkedni. Bár ezzel kapcsolatban akaratlanul is felötlik bennem egy mondat, amit sosem tudtam kiverni a fejemből:  "Semmi sem durvább a valóságnál..."

70%

írta: P. M.