11.07.16.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi: 2. rész (Harry Potter and the Deadly Hallows: Part 2, 2011)

"It all ends here"

Minden itt végződik áll a poszteren. És igen. Egy korszak ér véget, nincs több izgalmas várakozással telített esztendő, nincs több hagyományos éjféli premiervetítés. Roxfort, a mágikus valóság fellegvára örökre bezárta kapuit. A szívszorító búcsú szomorúsága mellett a nosztalgia törhet rá azokra, akik hosszú éveken keresztül követték a szemüveges varázslófiú kalandjait.

2000. december 24, az ajándékait bontogató izgatott kissrác kezébe egy  furcsa, keményfedeles borítójú könyv akad. A borítót fedő képen egy villám alakú sebhellyel rendelkező, kócos fiú seprűn egyensúlyozva nyúl egy szárnyas aranyszínű valamiért. Akkor abban a pillanatban mit sem sejtettem arról, hogy Harry Potter története mekkora élményhullámot indít el bennem, sem arról, hogy 11 évvel később, immáron felnőttként az utolsó rész premierje kapcsán ugyanazok az érzések keringenek bennem, mint a 2001-es első epizód moziba kerülésekor. (A jegyet azóta is féltve őrzöm).

Igen, generációk kedvencévé vált a sebhelyes kissrác, kalandjait szinte az egész világ figyelemmel követte, és milliók búvóhelyévé vált a mágikus csodák tárházát rejtő Roxfort. Megszámolni nem tudom hányszor olvastam gyerekként a regényeket, és hogy mekkora várakozás előzte meg az újonnani kötetek megjelenését.

 

Voldemort, a negatív pólus

Másfél évtized során mind varázslókká váltunk, együtt rosszalkodtunk a kihalt éjszakai kastély sokat látott falai között, együtt izgultunk a nehéznek ígérkező évvégi vizsgák előtt. Együtt szorítottunk a Griffendél kviddicsrangadóin oroszlánmintás ruhát öltve, és együtt hűsöltünk a nagy tó partján a lusta polip rezzenéseit figyelve. Merengve gondolunk vissza az elvarázsolt mennyezet alatt elköltött vacsorák ünnepi hangulatára, és a karácsonyi ajándékbontogatások kellemes izgalmaira. Igen az emlékek még a Little Whinging-ben töltött keserves nyári szünetek magányát is képesek megszépíteni.

Voltak kellemetlenebb pillanataink is. Egymás vállán zokogtunk Sirius, Dumbledore és a többi ismerős fájdalmas elvesztésekor. Megkövülten figyeltük  minden idők legnagyobb feketemágusának visszatérését, és tanúi voltunk ahogy a félelem bénultsága rátelepszik a varázsvilágra. És igen, közös egységet alkotva vállt vállnak vetve harcoltunk a jók oldalán a szebb jövőjéért vívott epikus ütközetben.

És ezidő alatt együtt nődögéltünk címszereplőnkkel és barátaival, együtt estünk át a felnőtté válás mérföldkövein, és sok kortársam nevében szólva, ez igencsak személyessé tette Harry Potter történetét, amelynek végén döbbentünk csak rá igazán: kíméletlenül felnőttünk.

a végső ütközet

És ez most mind a végéhez ért. Hosszú, érzelmekkel telített nehéz út van mögöttünk, de a sok meghurcoltatás ellenére az ember mindig a szépre emlékezik, a búcsú kapcsán kicsorduló könnycseppek így szomorúak bár, de az együtt bejárt út élménye mégis boldoggá változtatja őket.

Tudom a záróepizódról is kéne szólnom pár szót, elvégre a bejegyzés címében vállalt kötelezettségnek eleget kell tegyek. Ez nem a könyv, közel sem nyújtja azt az élményt, ugyanúgy ahogy eddig egyik film sem.

Mégsem tudok negatív jelzőkkel dobálózni, mert a régi ismerősök mellett fenséges látvány fogadott, apró részletesen kidolgozott effektekkel. A hiteles érzelmek ábrázolásához még kissé éretlen főszereplők is idomultak a feladathoz és megfeleltek a nem kis elvárásoknak. A lezárás igencsak sötét, az első részek pajkossága nyomokban sem rémlik, ez egy felnőtt mese, érett felnőtt rajongóknak elsősorban. Természetesen az epikus ütközetek a könyvben szóltak igazán, de itt is bizsergető érzés az egymásnak feszülő seregek grandiózus látványa. A jövőjelenet sajnos teljesen felesleges, annak idején Jackson belátta a Gyűrűk Uránál, Yates sajnos nem merte kihagyni ezt a kontextus szempontjában teljesen irreleváns epizódtöredéket. A könyvben sem szólt jól, itt viszont egyenesen funkciótlanul árválkodik az amúgy színvonalas befejezés lezárásaként. No tovább nem is szeretném önmagában elemezni a Halál ereklyéit, aki eddig nem szerette az átdolgozásokat, az most sem kedveli meg őket, aki pedig rajongott a filmekért is, az ezúttal is jóllakottan távozik a filmszínházból.

Nem a megérkezés, hanem az odaút számít igazán...

Ez volt tehát a zárás, magában hordozva mindazt, ami a búcsút megkönnyíti és feledhetetlenné teszi. A halk köszönet ellenére hálánk szavakban szinte leírhatatlan, hisz egy olyan világot ismertünk meg ahová örökké szívesen térünk majd vissza. Varázslényekkel és gyönyörű tájakkal kikövezett birodalomba, ahol ismerősként üdvözöl majd minden szereplő. Igen, jó lesz visszatérni ebbe a sosem volt, mégis örökké létező mágikus valóságba..

film: 80% összesített élmény: 100%

írta: egy Potterrajongó a milliókból