Seven deadly sins, seven ways to die...
Ezen sem ültem sokat. Van pár cím így a listán végigtekintve, ami egyből beugrott a műfajt látva. Nos a Hetedik is ilyen, mert mióta láttam képtelen vagyok alóla szabadulni. Belém ette magát, és minden egyes nézéskor kicsit mindig elvesz belőlem. A kezdés mindjárt, amelyet számtalanszor próbáltak utánozni, az intro beteges rángatózása tökéletes felvezetése az előttünk álló két órányi borzalomnak. Aztán a hangulat, amelyet a végtelen betondzsungel klausztrofóbiája, és az állandó eső reménytelensége okoz, szintén tanítanivaló. Csupán a végén tör elő a napfény, optimista feloldozás ígéretét hordozva, a lezárás azonban olyan mélyre ránt, ahonnan nemigen van kilátás. A mocsok, a bűn és az igazságtalanság súlyába nemcsak Mills, hanem mi is belerokkanunk.
Hihetetlen bátor húzás volt ilyen kíméletlen lezárást választani, a stúdió egyáltalán nem volt biztos a dolgában, Pitt és a rendező azonban addig lobbizott érte, mígnem zöld utat kapott a filmtörténelem egyik legsokkolóbb befejezése. A tömör konklúzió pedig szavakkal is aláhúzza a látottakat: "Szép ez a világ érdemes harcolni érte..."
A hangulatteremtés magasiskolája, a Thriller, és David Fincher belépője a nagyfiúk közé.
Kedvenc jelenet: A lezárás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése