A napokban végre jutott idő arra, hogy újranézzem Milos Forman klasszikusát. Nem egyszerűen mestermű, hanem referencia-értékű alkotás a középszerűségről és annak feldolgozásáról. Nehéz megemészteni, hogy vannak olyanok, akik számára az alkotás folyamat olyan veleszületett egyszerűséggel, ösztöniséggel párosul mint a lélegzetvétel, míg mások izzadtság és idő révén sem képesek erre. A középszer viszont nem biztos, hogy jó szó, Salieri abban emelkedett társai felé, hogy meglátta az értéket, amit csak később ismert fel a kor.
Maga a film tökéletes tükre az adottságból fakadó irigységségnek, Salieri hisztrionikus személyisége éhezik a sikerre, küzd minden egyes tiszta hangért, és látni eközben, hogy Mozart-ból milyen természetességgel áramlik a Zene frusztráló, és gyűlöletet szít.
Fantasztikusan ábrázolja a film a középszerűségben gyötrődő személyt, aki amellett, hogy gyűlöli a tehetséges Mozart-ot, a végtelenségig rajong is érte. Mert felismeri és elismeri művészetét. A Tökéletességet. Nyilván a rajongás azért köthető egy bizonyos ágazathoz, mert attól kapjuk a legtöbb gyönyört, egyfajta szerelem ez is. Salieri személyiségéből fakadóan rajong a tökéletes dallamáradatokért, de gyűlöli is őket, mert tudja, hogy képtelen lesz valaha is hasonlót alkotni. Viszont a művészet felismerése is művészet. Egy mestermű attól mestermű, hogy annak jelrendszerét valaki képes maradéktalanul befogadni.
Mivel a film ilyen gondolatokat hivatott előtérbe hozni nyilvánvaló, hogy Forman is klasszikust alkotott. Legendákkal övezett suttogások adtak alapot magának a filmnek, de több ez életrajzi filmnél, kinyúl műfajából és egy jelenséget ír körbe. Szereplőink pazar formában tündökölnek (Abraham és Hulce) F. Murray Abraham két tonna smink alatt is olyan átütően gesztikulál, hogy nincs ki megkérdőjelezze tehetségét. Ezt látva felmerül: vajon hol van ez a férfi, és miért csak itt volt tökéletes?
100%
amerikai életrajzi, 158 perc, 1984
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése