DirectorsCut
2.rész: David Lynch
part I
Ebben a rovatban a számomra különleges élményeket nyújtó rendezőket vizsgálgatom, ám életrajzuk helyett leginkább életművükre koncentrálva próbálom leírni mindazt, amellyel hozzájárultak a filmtörténelem mai formájához.
David Lynch: A legnagyobb élő direktornak tartott rendező filmjei egy szóval jellemezhetőek: Egyediek. A saját stílust megteremtő Lynch művei inkább festményszerűek, hisz alkotásai nem mindig értelmezhetőek, zseniális ecsetvonásai azonban megkerülhetetlenek a modern filmművészetben. Lehet utálni, lehet imádni, de tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Két részben értékelem életművét, a sorrend mindenféle tudatosságot nélkülöz.
Az elefántember (The Elefant Man, 1980)
Az emberi természetnek van egy sötét oldala. A rút dolgokat megbélyegezvén azok ismerete, vagy mibenléte nélkül elítéli, fél tőle. Történetünk is egy ilyen szál köré korlátozódott. John Merrick külseje egy borzalmas betegség során radikálisan eltorzult, ám a természet az egyensúlyt fenntartva csodálatos lélekkel áldotta meg a kivételes férfit. Az emberi kitaszítottság révén a szánalomra méltó kiszolgáltatottság megérinti az Anthony Hopkins által játszott doktort és saját kórházába invitálva próbál otthont nyújtani Merrick-nek. Itt ismerjük meg mi is a férfi fantasztikus tulajdonságait, minden tudást szivacsként szív magába, minden apró gesztusért végtelenül hálás, és a sors iróniáját sem szapulja, életét elfogadva próbálja a pozitívumokat észrevenni a romlott világban. Ám az ember igazi arca ismétcsak megmutatkozik, amikor újra megtalálják a megérdemelt boldogságát élő férfit. Borzalmas, könnyfakasztó, a fajok legundorítóbbikát ismételten bizonyító alkotás ez, amelyet Lynch stílusától eltérően a szokottnál jóval lineárisabban ábrázol. Nehéz indulat és könnyek nélkül végigülni az igaz történetet feldolgozó alkotást, amely nézése után óriási űrt hagy maga után.
100%
John Merrick torz külseje csodás lelket takar (Az elefántember)
Kék bársony (Blue Velvet, 1987)
Kultfilmként emlegetik bárhol merül is fel, hisz Lynch ezen filmje még követhető kisebb gondolkodással , ám a szürrealitás többször is tetten érhető. A levágott fül rejtélye izgalommal tölti el a fiatal Jeffrey-t, és a fiú engedve a kíváncsiság csiklandozásának kockázatos nyomozásba kezd. A cselekmény a kiszámítható csavarok szöges ellentéteként olyan fordulatokat vesz, amelyet legvadabb álmainkban sem képzeltünk el. A direktor sajátos stílusa már messziről felismerhető, a Kék bársony is tömve a különleges hangulatot keltő rendezői eszközökkel, és a már említett szürrealitás könnyen összezavarja a tapasztaltabb rajongókat is. Sokan a rendező fő művének tartják, ám szerintem átmenet a tehetséges rendező és az öntörvényű zseni filmjei között, ez pedig olyan mellékízt és utóhatást eredményez, amit nagyon-nagyon kevés alkotás tudhat magáénak.
85%
Útvesztőben (Lost Highway, 1996)
A 96-os film már ízig vérig olyan, ami szinte csakis a kivételes direktor stílusára jellemző. A sztori nem áll össze kibogozható egésszé, olyan folyamat szemtanúi vagyunk, amelynek eredete nem köthető konkrét cselekményhez, józan ésszel felfoghatatlan vég nélküli, egymásba ágazó cselekmények egy teljes periódusát, egy paradoxont látunk életre kelni. Lynch hihetetlen intelligenciával a szürrealitás rögös mélységeibe ereszkedve vezényeli szereplőit, akik félúton még arcot, karaktert is cserélnek, de mégis, valahogy így áll össze egésszé a végtelen folyamat. Már ez utóbbi is egymásnak ellentmondó kijelentés, ahogy maga a film is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, de ennél életszerűbben nem lehetne jellemezni a képernyőn teret nyerő káoszt. A természetfeletti magyarázatok szintén helytállóak, hisz az ördög is központi figurája a történetnek, felbukkanhat bárhol, sőt akár egyszerre több helyen is. A Mulholland Drive előzményeként tekintek a Lost Highway-re, hisz a rendező életművét böngészgetve stílusában talán ez áll legközelebb a kultstátusznak örvendő mesterműhöz, és ahogy ott is, David Lynch ezúttal sem csak szereplőivel, hanem nézőivel is kedvére játszogat.
90%
Szürreális kirándulás feledhetetlen élménnyel (Lost Highway)
Veszett a világ (Wild at Heart, 1990)
Hja, Nic Cage haja már 90-ben sem állt jól, bár tény, hogy akkor még lényegesen több volt neki. Egy színésznek Lynch csak jól jöhet, nála egyszerűen nincs gyenge teljesítmény, vagy ha esetleg mégis, gond nélkül rá lehet fogni, hogy direkt van úgy, nemhiszem, hogy bárki kételkedne, ez más műfaj. Faja kis roadmovie, gond nélkül felismerhető honnan származik, a kisebb gondolkodás nélkül is követhető sztoriba azonban "belerondít" a jellegzetes stílus, ami egy szinttel mégiscsak megemeli a szórakozást, bár a gyengébbeknek pont ettől törhet bele a foga. Veszett ez a világ, tisztán levonható a konklúzió még akkor is, ha az eredeti cím tükörfordításban nem pont ezt jelenti. Egyedi és kivételes minden szempontból, mégis azt kell mondjam eddig nálam ez tetszett legkevésbé az életmű szemezgetése során, bár megindokolni ezt csak erőszak árán tudnám. Azért megy az újabb pirospont, jöhet a következő kör.
75%
A Staight Story - Igaz történet (The Straight Story, 1999)
David Lynch minden művészi perverzitását félretette, hogy elmeséljen egy gyönyörű és fájdalmasan emberi történetet. Nincs itt semmilyen kibogoznivaló mellékszál, sem megfejthetetlen szimbólum, Alvin Straight hihetetlen kalandját ábrázolja a film. A szokott stílus is elmarad, Lynch ezúttal "csak" tolmácsol, semmi sajátos eszközt nem vet be. Alvin Straight egy megfáradt betegeskedő nyugdíjas, aki utolsó lehetőségét megragadva a szélütést elszenvedett testvéréhez utazik, ám a több mind 200 mérföldes utat John Deere típusú fűnyíróján teszi meg. A régen elválaszthatatlan testvérek immáron több mint 10 éve nem beszéltek egymással, és ezzel a kihívással próbál Alvin saját bűntudatán enyhíteni. A film végén történő találkozás pedig fantasztikus, szavak nélkül egymás gondolatát pontosan ismerve merednek maguk elé a megfáradt öregek, ez pedig sokkal többet mond el bármilyen őszinte sajnálkozásnál. Gyönyörű, megindító történet egy fantasztikus főszereplővel és jópár színes egyéniséggel. Bőven élvezhető még azoknak is, akik nem rajonganak a direktor stílusáért.
85%
A hosszú és megterhelő utat a bűntudat ösztönzi (Straight Story)
Következik: Mulholland Drive, Radírfej, Dűne, Inland Empire, Twin Peaks
írta: P. M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése