"És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt"
Vannak olyan filmek, amelyek feldolgozása, a végeredmény emésztése sosem fejeződik be, ergo nem lehet magunkban komplett egészként lezárni. Biztos, hogy sokakat frusztrál ez, de személy szerint valahogy a rejtély izgalma jár át többek között amikor visszagondolok egy-egy ilyen filmre (nincs sok belőlük persze). A legtöbb film egy komplett képet ad, nézői kívülállók, megfigyelők, ám vannak olyan elképesztő tehetséggel megáldott művészek(igen, művészek) akik bevonják a közönséget azzal, hogy nem egy önmagában is egészként kezelhető történetet mesélnek, hanem kirakósdarabkákat, történetfoszlányokat hintenek elénk, a végeredmény pedig leginkább kérdőjelekkel telített kibontásra váró összevisszaság. Természetesen az egyszerűbb szórakozásra vágyók szitkozódva kerülik az ilyen agyterhelő túrákat, de az összetettebb élményt keresők számára egy klasszikus értelemben vett David Lynch film maga a nagybetűs Mennyország.
A bűbájos, reménykedő Betty...
Tisztán emlékszem mikor láttam először. 2004. november 27-én szombat éjjel az m2 sugározta, én még kis kezdő középiskolásként nehezen boldogultam Lynch képzeletvilágával, ám hangulata már az első pillanatban a képernyőhöz szögezett. Természetesen többféle módon is lehet értelmezni a Mulholland Drive történetét, én a saját verzióm szerint próbálom összefoglalni a látottakat.
A történetet alapvetően mindentől lecsupaszítva két szálra lehet különbontani. A két történetet a rejtélyes kék doboz köti össze, ott válik ténylegesen felismerhetővé, hogy az első, mintegy másfél órás szál csupán egy álom, egy színes illúzió. Betty Elms Hollywood-ba utazik, hogy ott színésztehetségét bizonyítva kitörjön a szürkeségből, valóra váltsa minden halandó álmát, az elismertséget. Majd a második részben tudatosul bennünk is a valóság(?), hogy ugyanaz a szőke lány Diane Selwyn-ként csak elképzelte a boldogság illúzióját, látjátszotta miként zajlott volna sorsa, ha a sorsfordító események során a számára kedvezőbb úton folytatódott volna az élete. Betty egy abszolút pozitív, bűbájos karakter, segít rátalálni a lakásába tévedt rejtélyes lány identitására, izgalmas kalandjaik során pedig egy gyönyörűen bimbódzó szerelem tanúi leszünk.
... és derpesszív, reménytvesztett Diane
Igazából azonban a szőke lányt Diane-nek hívják és valóban a hollywood-i álom hajszolásának állomásaként tévedt Los Angeles-be, de tehetség híján csak egy sokadrangú színésznő lett belőle. Egyik meghallgatását követően keveredett leszbikus kalandba kolléganőjével (Camillával), aki számára a valóra vált álom megtestesülését jelenti, és igazából nem is a lányba, hanem az általa szimbolizált életbe kapaszkodik görcsösen. Camilla igazi szerelme a rendező, Adam, akin Diane a kisemmizéssel, és a megalázással vesz revansot az álom-szálban. Mindig kell, hogy valamire, vagy valakire ráfoghassuk a balfordulatokat, a sors számonkérésénél azonban nincs más lehetőség, mint maga a gonosz/ördög (ahogy a Lost Highwayben is), aki a sikátorban élő sötét ábrázatú lényként van jelen. Ahogy sodródunk előre a történetben, Diane úgy merül egyre mélyebbre, képtelen feldolgozni, hogy az elképzelt élet csupán egy idea, ugyanúgy ahogy maga az álomszál is.
Úton a valóság (sötétség) felé...
A színházi jelenetre is azért van szükség, hogy végre rádöbbenjünk honnan is ered minden, mi igaz és mi illúzió, a kék doboz hirtelen ott terem a semmiből, hogy visszarántson a kiábrándító, reménytelen valóságba. Diane nem bírja tovább elviselni az élet igazságtalanságát, és bosszút áll az egyetlen olyan (földi) lényen, aki okolható minden elszenvedett rosszért, ezzel a húzással azonban végleg elpusztítja a jobb életbe vetett hitét is, a bűntől terhelt lelkiismeret pedig összeroppantja a lányt.
Ez csak egy értelmezése volt Lynch feladványának, de természetesen bele lehet kötni, ugyanúgy ahogy bármilyen összefüggéseket soroló kritikába is, de valahol azért marad egy rejtvény izgalmas, azért foglalkozunk vele annyit, mert képtelenek vagyuk egészében megfejteni, tovább foglalkoztat, sosem hagy nyugodni. Lynch ettől kivételes, filmjei pont ettől fantasztikusak. És igen, ez nem egyszerű filmezés, ez már művészet.
Camilla igazi szerelmével, Adammel
A mester keze alá játszik tökéletes főszereplője, a döbbenetes alakítást nyújtó Naomi Watts, aki teljesen kétpólusú karaktereit ugyanolyan hitelesen formálja. Laura Harring sajnos eltűnt valahol a Mulholland Drive óta, de ebben ő is fantasztikus, és róla sem tudok felsőfokú jelzők nélkül nyilatkozni.
Azt hiszem a Lynch név márkává érett: Olyan márkává, amely egyet jelent a zavart keltő összevisszasággal, a szürrealitás ingoványos talajával, a sávokkal felfestett végtelen útszakaszokkal, Angelo Badalamenti kísérteties hangulatot keltő muzsikáival és még sok olyan tényezővel, amiről a rendező stílusa könnyedén felismerhető. A Mulholland Drive az a film, ami az imént felsorolt pontokból végtelen, de sosem kiteljesedő művészi mesterművet alkotva beszippant, és soha többé nem ereszt... 100%
írta: P. M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése