2012. január 23., hétfő

12.01.23.

A torinói ló (A torinói ló, 2011)


Magyar dráma, 150 p.

"(...)A legutolsó óriás vagyok,
Jól tanuld meg az én énekem,
Mert elmegyek, s majd elhallgat a dal
És csend lesz, sűrű, hosszú, végtelen."

Tarr befejezte. Ezen munkájával azonban nemcsak hosszú produktív pályafutásának vetett véget, hanem a létező-lélegző mindenségnek is.
A történet egy anekdótával indít: Friedrich Nietzsche 1889. január 3-án kilépett torinói lakásából. Nem sokkal távolabb meglátott egy kocsist, aki az indulásra vajmi kevés hajlandóságot mutató lovát ütlegelte káromkodva. Ekkor a filozófus odalépett a látványos közjátékhoz, majd hatalmas zokogásban kitörve átölelte a szerencsétlen állatot. Ezt követően szolgája hazavitte és ágyba tette Nietzschét, aki innentől élete hátralévő 10 évét némán, szellemi leépülésben töltötte.
A film és az anekdóta közötti párhuzam nem nyilvánvaló, sőt lehet, hogy teljesen független a hátralévő mintegy két és fél órától. Ennek ellenére én nem voltam rest gondolkodni és keresni a rejtett kapcsot, ami lehet, hogy kulcsként szolgál a film magasabb rangú befogadásához. Talán egy fikció, amely a ló sorsát követi nyomon.
Egy széles képpel nyitunk, a dinamikusan mozgó kamera egy lovast jár körbe, aki a viharos időjárással küzdve tart hazafelé. Hosszú beállítás úton vagyunk mi is, a süvöltő kegyetlen szél láttán líbabőrös háttal először halvány, majd erősödő fuvallat simogatja tarkómat. Honnan is jött ez?

A napi rutin nem szakad meg, még a vég sem változtathat ezen...

Hazatérvén a lerobbant vityillóba viseletes zubbonyban szorgosan, és megfáradtan tevékenykedő leányzó inkább ösztönből, mint tudatosan cselekszik, a nap ugyanolyan, mint a többi, csak egy kicsit mindig kevesebb, ha lehet ilyet mondani. Aztán vége ennek is. 
Az ébredéssel újrakezdődik a véget nem érő körforgás, ám valami más, a megélhetést biztosító ló megmakacsolja magát, valamit érezhez, valami ami még csak körvonalaiban jelöli a jövőt. Ám szereplőink nem veszik a baljós jelet, a napi rituálék nem törnek meg, és egy nap újra a végéhez közelít, a vihar pedig továbbra is ádázul küzd a sivár puszta megnyomorításáért.
Ébredés, öltözés, víz a kútból, két feles, a ló nem eszik, nem iszik. Aztán az étkezés, mert enni meg kell. Jön a szomszéd. Minden tönkrement és minden lealjasodott, de mondhatom azt is hogy mindent tönkretettek és mindent lealjasítottak. Jelek, árnyként a kredencen, de nem látja őket senki. Az orkán tovább tombol, a pusztára végtelen ködként nehezedik a por. Beszűkíti a láthatárt, mi jöhet még?
Ébredés, öltözés, két korty pálinka, víz a kútból...de a kút kiszáradt. El kéne menni innen. Megszületik a döntés, gyerünk útnak, ló, lány, férfi és minden ami mozdítható. Menni egyre tovább... de hová? Hisz minden elpusztult és minden lealjasodott, vagy mondhatnám, hogy mindent elpusztítottak és mindent lealjasítottak. Nincs olyan, hogy máshol, a világ abból áll, amit látunk és hallunk, akkor már inkább az otthon szürke sivár falai között csúfoljuk a létezést.

A tomboló vihar kíméletlenül pusztít, előle nincs menekvés...

Ébredés, öltözés, két korty pálinka, meg mégegy, étkezés, mert enni még mindig kell, aztán egyszercsak megmagyarázhatatlan sötétség. A lámpa pislákol a koromsötét éjszakának tűnő nappalban, szürke izgő-mozgó árnyékok a falon, egyre nagyobbak, talán ők azok egyedül, akikbe némi élet szorult még. Aztán ők is végleg eltűnnek, a lámpa fénye is örökre kihúny. A rituálék azonban nem szakadnak meg, ösztönből, zsigerből folytatódnak..
Ébredés, evés, mert enni még mindig kell. Vagy már nem? Miért is kéne, nincs már semmi, amiért lenne értelme. Vagyis pontosan csak egyvalami maradt: a semmi, mert az is valami, a szó absztrakt értelmezésében.
Leépült a létezés a létcsúfoló vegetálásra, mígnem az utolsó sóhaj is elhalóan beleveszik a semmibe. És itt jön a párhuzam Nietzsche történetével...
Tarr Béla életműve innen folytathatatlan. A Sátántangó fonala a sivár pusztulásba veszett, de A torinói ló lezár mindent, nincs pusztulás, nincs remény, sem puszta pesszimizmus. Csak üresség. 
Űr, amit a kivételes, megalkuvást nem ismerő magyar direktor is hagy maga után...
100%

~polczer máté

3 megjegyzés:

  1. Gyönyörű, mint a film, szenvedéses, mint az élet- elmúlás kérdése. Én még kiemeltem a zenei föléfestést, vagyis a balladai félhomályt erősítő constans- implicit - itt nem jelzők, hanem rituálék,öltözés, vetkőzés, krumpli hámozás bateg kézzel, mohón evés, lassan evés , vízhordás, ami szerepel a plakáton.Én az interaktív filmkatalógus illetékes helyére írtam erről az ÉLETRŐL! Én, mint wagneriánus az anekdótát úgy ismertem, hogy a filozófus ezt gyerekkorában élte át.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, ezt a kiegészítést, a film lefegyverző, bénító hatása azóta is eluralkodik rajtam, ha felrémlik valahol. Ilyen erővel pedig nem sok alkotás büszkélkedhet.

    VálaszTörlés
  3. Nem normális sem a rendező sem ti, hogy ezt élvezitek! Nyomorúság és végletekig fokozott szenvedés, ezt kaptam ettől a filmtől.

    VálaszTörlés