Mivel annak idején az Amerikai pite pont abban a korban 'ért', nehéz tárgyilagosan elemezni egy olyan filmet, amihez közepesen szórakoztató minősége ellenére is elfogult érzelmek kötnek. Tulajdonképpen pont ez az érzés - néven nevezve: nosztalgia - teszi ezt a filmet is roppant szórakoztatóvá.
A pite túlérett, de szeletein nem érződik a savanykás-rohadtalma íz, hanem továbbra is fogyasztható, pláne akiknek még rémlik az íz a már elfeledettnek hitt nassolásokból. Jimnek felesége és gyereke van, de közeleg az osztálytalálkozó, ahol újra összefut, Oz-zal, Finch-csel, Kev-vel és persze Stifler-rel ( aki még mindig idióta). A srácok túlvannak a középsulin és az egyetemen, de egymást látva visszavedlenek éretlen kölykökké, akik beleszarnak a felelősségbe és párosával húzzák a tüskéket, mint ahogy azt tették egykor.
A szituációs poénok továbbra is ütnek, a verbálisakat pedig Stifler ontja a megszokott módon, van itt gusztustalanság, csöcsök, lebukás, ciki pillanatok sora, tehát, aki szerette az eddigi epizódokat, az ezúttal sem fog csalódni. A játékidő alatt pedig nemcsak a srácok változnak vissza, hanem mi nézők is telipofával röhögünk a torzuló arcú Stifler-en, aki épp erejét felülmúló koncentráltsággal szarja tele a kis szemtelen taknyok cuccait.
Nos ha nem épp a megfelelő korban ért volna annak idején az első szelet, most lehet beletipornám a porba ezt is, de mivel a nosztalgia felülírja az észérveket, és a logikátlan baromságokat megmosolyogtató aprósággá transzformálja, ezért nem szeretném kritikával illetni gyerekkorom oly emlékezetes filmjének közvetlen folytatását. Felszabadult érzés visszatérni oda, ahonnan indultunk és ami megszépült már emlékezetünkben, a film pedig pont ezeket az érzéseket hivatott előtérbe hozni.
Tehát Stifler újra puncikra vadászik, Jim továbbra is balf*sz, Oz még mindig Heather szoknyáját üldözi, Finch pedig túllépett a fikuszokon (többek között). Semmi sem változott, csak az idő telt el...
70%
amerikai vígjáték, 111 perc, 2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése