A sztori egészen elképesztő: Egy koncertet követően az egyik arisztokrata úr vacsorára invitálja módos partnereit tágas otthonába, ahol aztán lakomáznak, mulatnak és jól érzik magukat. Éjfél már jóval elmúlt, a fáradt vendégsereg azonban az ilyenkor illő hazamenetel helyett a földön és a kanapékon elterülve bóbiskol el, majd reggel a tárva-nyitva álló ajtók ellenére képtelenek átlépni a nappali küszöbét. Luis Bunuel lassan ötven éves mesterművének alapkérdésére, a 'miért'-re azóta sem kaptunk egyértelmű választ.
Természetesen több teória is kering, de a legegyértelműbb, és amely leginkább illik szereplőink köré, az az arisztokrácia gúnyos kifigurázásában rejlik. Csak gondoljunk bele, mikor nagyobb társaságban vagyunk, és már laposodik a hangulat nehéz elsőként lelécelni, mégiscsak jobb megvárni míg valaki más mutat hajlamot a távozásra. A képmutatás, és az, hogy ez a kép (álca) sértetlen maradjon, a vagyonosabb polgárok körében egészen elfajzott méreteket képes ölteni.
Az arisztokrácia és a tehetősebb úri népség a képmutatást, mint alapvető tulajdonságot vette fel az anyatejet szopogatva, és ez a viselkedésmód beléjük épült generációkon át. És itt vagyunk most is, ki hagyja el a bárkát először, ki lesz, aki megsérti az íratlan és berögzült etiket szabályait. Pedig innen még volna visszaút a megváltást jelentő első személy formájában, de ezt az áldozatot senki nem hajlandó meghozni és innentől az ajtók tárt látszati állapotuk ellenére bezárulnak.
Az előbb említett képmutatásból fakadó személyiségtorzulás a kezdeti habozásból szilárd akadályt emel a tehetetlenül lézengő népség köré, elszigetelve őket a külvilágtól és innentől a film hasonlít azon fajtársaira, ahol tényleges fizikai korlát áll a szereplők és a szabadság között. A festmények mögött apró helyiségből klotyót kreálnak, a falat feltörve forrást fakasztanak a csövekből és mindeközben nő a feszültség a társaság tagjai között. A bűnös figuráját is meg kell találni ilyen, tehetetlenségtől bűzlő szituációkban, hisz az önvád az utolsó hasonló körülmények között, és természetesen a házigazda emelkedik ki a vádló nép által, aki figyelmességének és udvariasságának köszönhetően a koncertet követően félelmetes és hatalmas villájába kalauzolta a mit sem sejtő ártatlan és magatehetetlen népséget. Az ösztönök lassanként előbújnak, az emberi szükségleteknek csak ideig-óráig lehet gátat szabni, ám hihetetlen, de még bűzölögve, betegen sem vetkezik le teljesen a képmutatás álarcát, amely némileg jelzi, hogy Bunuel nem a végletekig kívánta hegyezni történetét, hanem finom, éles ecsetvonásokkal torz tükröt tart az arisztokrácia elé, hogy az könnyebben magárismerhessen.
Nagyszerű jelenet, mikor a bárány (ártatlanság) egyszerűen besétál a napok óta saját piszkukban fetrengő tömegbe, áthágva az áthághatatlan akadályt, és a tömeg ahelyett, hogy ezt számításba venné, egyszerűen leöli az ártatlan állatot. Mindeközben kint a tömeg is képtelen behatolni a villába, a láthatatlan fal ugyanúgy él a külvilág számára is, csupán egy ártatlan még meg nem rontott gyermeket (micsoda kritika ez is) próbálnak unszolni a belépésre, ám végül a fiú is megriad az akadály kapujában.
Mielőtt a helyzet teljesen elvadulna és az áldozathozatallal teljesen más szintre emelkedne, egy elképesztő egybeesés véget vet a mizériának, ez pedig még az elvakult népség hályogos tudatán is áthatolva utat enged a kijárat felé. Bunuel elképesztő humorral zárja filmjét éles kritikát szórva az egyházra is: a bűnükért templomban vezeklő és a csodálatos szabadulásukért hálát adó népség távozását követően a hívek és a papok képtelenek kilépni a terem ajtaján. Bunuel az egyház és a hívők vak buzgóságát is olyan csoportnak tartotta, akik körül szintén láthatatlan, tudatba vésett szilárd etikai határok fekszenek.
Hiába csodálatos az emberi elme, az öntudat, olyan képtelen határokat képes kreálni apróságokból is, amelynek hatására a legegyszerűbb és legalapvetőbb tevékenységek is elláthatatlannak bizonyulnak. Az emberi agy túllépett valós funkcióján, mivel határt a tudatnak kizárólag önmaga szabhat, és ez olykor félelmetes, külső, avatatlan szemmel ostoba és érthetetlen akadályokat jelent. Bunuel kíméletlen társadalmi és egyházi kritikába csomagolva leginkább ezt próbálta ábrázolni, és alkotása pont emiatt lett megkerülhetetlen referencia a filmtörténelemben.
90%mexikói, spanyol vígjáték, dráma, 1962, 95 perc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése