Valahogy így kéne kinézni egy szórakoztató vígjátéknak. A sztori ugyan többször ismételt már, de az eszközökkel és a sztorival lehetőségekkel remekül bánt az alkotógárda, a mondanivaló pedig nem erőltetett, hanem természetesen és minden álszentség nélkül áramlik a történetből
A történet szerint egy cinikus és öntelt időjós valahonnan a világvégéről tudósít, valami idióta helyi időjárási babonáról. A felemelően izgalmas és üdítő feladat iránt természetesen nem túl nagy a lelkesedés, de van még új a nap alatt, egy hóvihar révén beüt a gebasz: másnap ugyanarra az unalmas napra ébred kiégett főszereplőnk...
Ez pedig így megy tovább beláthatatlanul sokáig, Phil kezdetben a saját önző érdekei szerint használja ki az időcsapdát, de aztán lassan kezd belefáradni a vég nélküli ismétlődésbe. A mélypont után (változékony öngyilkosságok) ráébred, hogy semmire nem megy önsajnálatával és önpusztító magatartásával, így megpróbálja megélni azt a töredéknyi időintervallumot, ami megadatott neki és kitölteni a rendelkezésére álló 24 órát. Tisztán részegységekre bontható karakterfejlődést látunk a film során, és ezt az ötletes forgatókönyv teszi ilyen nyilvánvalóvá. Az utolsó napján helyi megváltó szintjére emelkedik, és ezt pusztán önzetlenségének köszönheti. Nyilván túlidealizált állapot, de ez a kritika ilyen rendkívüli körülmények között alátámaszthatatlan, így ez nem is jogos felvetés.
Bill Murray tökéletes választás volt a főszereplő posztjára, egyszemélyes show-val viszi a hátán a cselekményt,és ehhez a gyönyörű és rabulejtően természetes Andie McDowell tökéletesen idomulva teszi kerekké produkciót. Nagyszerű szórakozás, tényleges tartalommal, ezért pedig érdemes hálásnak lenni.
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése