A fehér szalag
a puszta télen
Das Weisse Band, német, francia, osztrák, olasz dráma
144 perc
R: Michael Haneke
Sz: Christian Friedel, Leonie Benesch, Ulrich Tukur
A huszas évek végétől végbemenő (nem teljes) paradigmaváltást követően a színes filmek kerültek előtérbe, a korábbi fekete fehér ábrázolás helyett. Ennek következtében nem nagy dolog megállapítani, ha valaki fekete fehérben forgat, az mögöttes tartalmat takar.
A tartalomból kiderül, hogy az előttünk álló szűk két és fél órában egy világháború előtt álló német kisfalu életébe nyerünk betekintést a már említett "színtelen" formában, így a szórakozást keresők már a tartalom második sora után keresik a piros x-et a jobb felső sarokban. Ez nem meglepő, Haneke nem éppen a nagyközönségnek szánta filmjét. Ha mi nem így tettünk és mégis esélyt adtunk a történetnek a csalódás még így sincs kizárva. Ugyanis a most következő mondat után - akik még nem látták a filmet - valószínűleg többen is hülyének fognak gondolni (persze ha egyáltalán olvassa valaki) , pláne ha bevallom, engem ez bizony lenyűgözött. A film a semmiről szól.
De vajon mit is jelent ez, és ha valóban jól látom, akkor csak én vagyok hülye, vagy az a sok fejes is, aki sikerútjára bocsátotta Haneke alkotását, mit több nagyon valószínűnek tartom találozhatunk e címmel az akadémia Oscar - jelöltjeinek listáján is.
Hát önmagában természetesen a semmiről nem lehet filmet csinálni, így mielőtt belegabalyodnék mondanivalómba rátérek a lényegre. A falubeliek életének történetét az egyik szereplő narrálja végig. A fenti állítást nem cáfolandó, a történet furcsa balesetekkel veszi kezdetét, amelyek hátterében ismeretlen áll. Még most lekötöm, az egyértelmű tettesre bizony a film végéig sem kerül fény. A lényeget ezzel sem próbálja meg eltakarni Haneke.
Szóval ahogy peregnek tovább az események, a szürke köd - amit a fekete fehér színvilág csaknem kézzel foghatóvá tesz - kezd egyre visszataszítóbbá és súlyosabbá válni. A vacsora elmaradása, a családfő súlyos, megalázó büntetése, a sok mosolytalan bűnbánó arc, a szótlan tűrés olyan összképet eredményez, ami bizony ezt a kort igen távolinak és igen bizarrnak mutatja. A hírből sem ismert szabad akaratot megbéklyózzák a láthatatlan bilincsek, amik lassan a képernyőről/vászonról átkúszva a mi lelkünket is tovább nehezítik. Feloldozás továbbra sincs, csak az egyre brutálisabb cselekmények mutatnak egy kis reményt, bármilyen felháborítóan hangozhat ez.
A címben szereplő fehér szalag az ártatlanságot próbálja jelképezni, de ezt ugyanúgy bemocskolja a bűn, ahogy a közösség összes tagját, legfőképpen azt, akik ilyen eszközöket alkalmaz a megtisztulás nevében. Talán egyedül egy kisfiú az, aki miatt másodpercekre lerázhatjuk a sivárság simogatásától, és ezt az érzést a lelkész arcán is láthatjuk átsuhanni, hogy utána ugyanúgy visszatérjen rá a rideg valóság.
A bűn ott van mindenhol. Ott bújkál a hófödte pusztán, a templomban, az iskolában, a házakban, kertekben, istállókban, benne van még a halottakban is. De ami a legijesztőbb, hogy bizony minden lakó lelkét tovább mérgezi. És, hogy mi az? Azt én sem tudom... Csak annyit tudok, hogy tovább nem lehet így élni. Talán ez a magyarázata annak, hogy a film a világháború kezdetével ér véget.
A narrátor utolsó mondataként elmondja, hogy sosem látta újra a falusiakat...
...lehet, hogy mégis igazam volt?
90%
Polczer Máté "City225"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése